there is a river of tears.

Elfelejteni valakit, aki egyszer nagyon- nagyon fontos volt neked nem könnyű. De nem is lehetetlen. Nagyon nehéz, hosszú, és fájdalmas. De ha úgy is csak fájdalmat okozna neked, el kell engedned. És mi van ha végre sikerül elfelejteni azt az embert akit mindennél jobban szerettél? Jön majd más, aki sokat jelent neked. De ő is össze fog törni téged. Egyszer mindenki meg fog bántani, de neked kell eldönteni, hogy ki érdemli meg, hogy szenvedj miatta. És nem érdemli ezt meg olyan sok ember, mint akinek mi megbocsájtunk. Szomorú, de igaz. Nincs olyan ember aki még sohasem bántott volna meg minket. És nem hiszem, hogy ez csak nálam van így. Jó, lehet, hogy van nagyon kevés ember, akivel sosem veszekszünk, de az nem azt jelenti, hogy nem is bántott még meg minket. Csak tovább léptünk rajta veszekedés nélkül. Tudjátok mi a furcsa még? Hogy miután végre sikerül nagyjából elfelejteni azt az embert, aki miatt annyiszor voltál szomorú, nem leszel sokkal boldogabb. És csak még gyengébb leszel, mint előtte. Még inkább szükséged lesz a szeretetre. Utálom ezt. Utálom ezt az érzést. Utálom ezt az egészet. Annyira jó lenne néha elmenni innen. Mindegy, hogy hova, csak el innen, jó messzire mindentől és mindenkitől. El a távoli ismeretlenbe, tiszta lappal indulni, és itthon hagyni ezeket az érzéseket. Néha annyira jó lenne ha egyszerűen csak ki tudnám kapcsolni az érzéseket, mint a TV-t vagy gépet vagy telefont. Egy gombnyomás, és megszűnne ez a sok kavargó érzés. Annyira jó lenne. De tudom, hogy nem csak nekem ilyen nehéz, és előbb-utóbb úgy is minden szép és jó lesz. Legalább egy darabig . . .

i'll send you black roses.

When you're sad and no-one knows it
I'll send you black roses
When your heart's dark and frozen
I'll send you black roses

Ten Black roses
Ten Black roses

(The Rasmus-Ten black roses)

Annyira megfogott engem ez a szám. Ahogy mostanában egy csomó másik Rasmus szám is. Annyira jók, nem? Kifejezik, amit érzek. A másik ilyen együttes a Simple Plan és a Placebo. Mindig van olyan szám, ami passzol a kedvemhez. De ez a szám. Ten black roses. When you're sad and no-one knows it, i'll send you black roses. (Amikor szomorú vagy, és senki nem tudja, én küldeni fogok fekete rózsákat.) Nem tudom miért, de nagyon tetszik. Na de most nem egy számról jöttem beszélni. Hanem arról, hogy mennyire nyomorúságos is minden. És a legszomorúbb ebben az, hogy még a barátaimra sem számíthatok. Barátaim? Ezek szerint nem is azok. Hátba szúrnak, és úgy tesznek, mint ha mi sem történt volna. Ha nekik volt bármi gondjuk, én mindig ott voltam, meghallgattam őket, és segítettem, ha tudtam. És most? Na jólvan, nem fogok it hisztizni. Nem ér annyit az egész. Csak nem értem, mért kell mindennek mindig rosszra fordulnia?! Amikor már a dolgok kezdenek rendeződni, hirtelen egyik pillanatról a másikra minden összeomlik, és nem tudom, hogy képes vagyok e újra építeni a dolgokat. De meg kell próbálni. Nem erről szól mindig? Próbálkozunk. De sosem vagyunk elég jók. Ha engem kérdeztek, ez elég szomorú. A dolgoknak néha jóra kéne fordulniuk, és úgy is kéne maradniuk. Legalább egy kis ideig, hogy valami boldogság is jusson. Hónapokig szomorúság, pár napnyi boldogság? Ez így nem fair. Bár ki mondta, hogy az élet az? Mert nem az. Aki nem érdemli meg, annak mindene meg van. Aki semmit nem akart még nagyon, mert mindent megszerezhetett, az boldog. Aki bezzeg küzdik az álmaiért, az nem kap semmit. Az élet nem egy film, ahol minden rendbe jön. Ahol a jó kislány megkapja a herceget, a gonosz banya pedig megfizet mindenért. Nem, ez nem egy mese, vagy egy film. Ez a valóság. Itt semmi sem fair, itt nem úgy működnek a dolgok, ahogy kellene. Zárásul még egy kis Rasmus (Lost And Lonely)
In the valley of deception there is a river of tears.

anybody? n o b o d y ! !

Hát emberkék, akik esetleg olvassák ezt, most nem nagyon tudom kifejezni, hogy mit is gondolok, mit is érzek. Ritkán fordul elő, mert általában meg tudom fogalmazni. De most? Most nem. Nem tudom miért. De azért próbálkozom. :) Igazából a barátokon gondolkodtam. Hogy kinek mennyit jelentek. És arra jutottam, hogy amikor kellene, akkor S E N K I nincs ott. Pedig néha milyen nagy szükségem lenne valakire, akivel megbeszélhetek bármit. De ha igazán kéne, akkor nincsenek ott. És ez szerintem elég szomorú. Nem az lenne a lényeg, hogy ott legyenek a bajban is? Ha nem is mindenki, legalább akiknek én mindig ott vagyok. Elég rossz érzés, hogy mit ne mondjak. És a szerelemmel mi a helyzet? Hirtelen jön, és amikor szükséged lenne rá, hogy maradjon, akkor hirtelen el is megy. Pasik. Kellesz nekik? Kihasználnak. Azt mondják szeretnek? Hazudnak. Bókolnak? Akarnak valamit. Elhitetik veled, hogy tényleg szeretnek? Átvernek. Ennyi. Nem nagyon tudok róluk mást mondani. Simple Plan- Your love is a lie. Ennyi emberek. Ebben minden benne van, aminek kell. De a legszomorúbb, hogy senki, de tényleg senki nincs, amikor kéne. :S Na de majd lesz valahogy, nemde? Fel a fejjel. :)

Képek, amiket itt hagytál nekem, egy emlék már, mely még mindig él.

Nagy magányomban álmodoztam rólad,
Hogy egy napon visszajössz hozzám.
Képek, amiket itt hagytál nekem,
Egy emlék már, mely még mindig él.
.
.
,
Mielőtt végleg elmegyek,
Kapsz egy képet rólam,
Ha hiányzom ezt mindig nézheted,
Szét is tépheted.

Na jó, én ezt nem hiszem el. Ilyen könnyen túllépett rajtam? Elment. És még csak annyit sem mondott hogy viszlát. :S Azt mondta, majd találkozzunk a nyáron. De elment, nem fogunk találkozni. Elment, és itt hagyott egyedül. Képek. Sok-sok közös kép, mindegyik rengeteg szép emlékkel. Tényleg ennyi lenne? Vége? Ilyen könnyen, ilyen hamar, ilyen gyorsan? Nem hiszem el.

de néha a szemétdomb felett is felragyog a szivárvány

Kiismerhetetlen. Ezzel az egy szóval tökéletesen tudnám jellemezni Őt. Kiismerhetetlen. De tudjátok mit? Mindenki az. Mindenki kiismerhetetlen. Én is, te is, ők is. Mindenki. Vannak olyan dolgok, amikről magunk sem tudjuk, hogy mért tettük vagy mondtuk őket. Akkor mások mégis honnan tudhatnák? Kiismerhetetlenek vagyunk. Mindannyian. És ez nem baj. Ha nem lennénk kiismerhetetlenek, minden olyan más lenne. Jó ez így ahogy van szerintem. És most itt a nyár, és bár nem túl jó az idő, de nyár van és ennek örülni kell :)

basszus.

Basszus. Reméltem, hogy nem kell több bejegyzést tennem egy jó ideig. De most megint minden elromlott. Ilyen hamar. Basszus. Basszus. Basszus. Azt hittem, ennél azért tovább lesz szép és jó minden. =S Nem szeretném részletezni a dolgokat, és remélem, hamarosan megint rendbe jön minden, és ami ma történt velem, az csak egy hazugság, mert ha nem, én nem tudom mit fogok csinálni. De hogy ha igaz, én biztos hogy nem bírom ki. Nem. Ez már túl sok. Szóval remélem a hétvégéig rendbe jön minden, addig szurkoljatok hogy ne bőgjem szét a szemeim. =S

'cause i know you love me. please trust me. trust us!

Szerintem most egy kicsit szünetelni fogok az írással. Úgy néz ki, most minden sínen van. Minden jól alakul, minden működik. Szeretném, ha ez így is maradna. Köszönöm mindenkinek, aki olvasta eddig a bejegyzéseimet, és aki támogatott amikor nagyon nem jött össze semmi. Nem akarok előre inni a medve bőrére. Nem tudom, hogy tényleg ilyen jó marad e minden. De most jó. Most azt hiszem, nagyon boldog vagyok. Ha esetleg nem sikerülnének a dolgok, még jelentkezni fogok, vagy ha esetleg összejönnék Vele is mindenképpen írni fogok. De egyelőre nagyon jól alakul minden, rendes, aranyos velem, és remélem, hogy több lesz köztünk, mint egy erős barátság.
Nem fogok teljesen eltűnni, de a blogot egyelőre hanyagolom, hiszen nyáron úgy is alig vagyok itthon, és annyi dolgom van, nem biztos, hogy lenne időm és energiám írni. A nyár végén valószínűleg visszatérek, és elárasztalak titeket újra a gondjaimmal. Addig is kellemes nyarat mindenkinek, remélem nektek is összejönnek a dolgok ;)
Ha esetleg nincs semmi dolgotok, nézzetek el az idézetes oldalamra, vagy a g-portálos oldalamra, böngésszetek az idézetek között, olvassatok történeteket, nézzetek képeket, vagy amihez kedvetek van.

[ www.noammyidezet.blogspot.com , www.noammy.gportal.hu ]

I wish you a beautiful summer. :)

??

Na jó, én ezt már komolyan NEM HISZEM EL!! Mért kell mindennek akkor elromlania, amikor már kezdene rendbe jönni? Jó volt minden. Boldog voltam. Úgy igazán boldog. Úgy, mint már nagyon régen. És most? Most nem. Megint nem. Mert mindig minden rossz lesz. És persze, tudom, ez után meg majd megint minden jó lesz. De mi értelme van, ha utána megint újra minden rossz lesz? Mért nem lehet minden mindig jó? Vagy inkább legyen rossz két évig minden, és utána örökké minden szép. De hogy egy hétig minden jó két hétig minden szar.. Nem, ez így nem megy. Nekem nem. Lehet, hogy másnak megy, és lehet, hogy én vagyok a gyenge, de nem, ez már nem megy nekem. Most nem történt semmi olyan iszonyú nagy dolog, hogy huhh, de sajnálni kéne engem. Nem, nem történt semmi ilyen. Nem kell sajnálni sem. De én ezt már akkor sem bírom így tovább. Kikészít, hogy mindig minden elromlik, amikor már jó lenne, és aztán minden olyan sokáig rossz, és hirtelen megint jó lesz. Nem, én ezt nem bírom így. Gyenge vagyok, oké, elhiszem, nem is kell mondani. De kikészít engem ez az egész. Éreztétek már valaha, hogy el akartok tűnni? Vajon észrevenné valaki? Hiányoznék valakinek? Nem vagyok benne biztos. De nagyon szeretnék eltűnni néha, eltűnni a fájdalmak elől, eltűnni a csalódások elől, eltűnni. Csak eltűnni néha egy-egy napra. Átgondolni a dolgokat, egyedül lenni, kisírni magam, és aztán újult erővel belevágni mindenbe. Azt hiszem, igazán szükségem lenne rá, hogy eltűnjek pár napra. El akarok tűnni. El KELL tűnnöm.

i really love you

Hát, régen írtam. De most megint itt vagyok, még mindig boldogan. Annyira jó most minden. Azt hiszem, szeret engem. Nem vagyok benne biztos, és talán a szeret túl erős szó. De kedvel. Igen. Mindenképpen nagyon kedvel engem. Olyan rendes velem. Nem lenne ilyen, ha nem kedvelne. És ő ilyen velem. Tehát kedvel. Ez annyira jó. Olyan boldog vagyok most. Nem vagyunk együtt, vagy ilyesmi. De az az érzés, amikor a szemébe nézek. Amikor hallom, ahogy a nevemet mondja. Amikor küld egy mosolyt felém. Az a pillanat pótolhatatlan, és mindent megér. Annyira jó. Boldog vagyok. Azt hiszem, most már így is fog maradni. Remélem, lesz köztünk valami. Elvégre itt a nyár, mindenkit elkap a szerelem szele. Engem is elkapott. Őt is elkaphatná. De talán el is kapta. Tudjátok, annyira jó, ha szerettek valakit. És ez a valaki annyival boldoggá tud tenni titeket, hogy a szemetekbe néz, és elkezd mosolyogni. Ez olyan fantasztikus érzés. Szeretni, és érezni, hogy több van itt, mint szimpla barátság. Bár talán még sem kedvel. Mert amíg ő nem mondja azt nekem, hogy szeret, vagy kedvel, addig én ebben nem lehetek biztos. De nekem egyelőre annyi is elég, hogy én úgy érzem, hogy nagyon kedvel. És annyira jó ezt érezni. Remélem, most, hogy itt a nyár, össze is fog jönni a dolog Vele. Olyan régóta várok erre, és most végre úgy érzem, sikerülhet. És ha sikerülne, én lennék a leges legboldogabb ember a világon, ezt biztosan állíthatom. Szurkoljatok, hogy én legyek a legboldogabb. Hogy összejöjjön a dolog Vele. :)

ismét boldogság. :)

Na gyerekek, fel vagyok dobva. Igazából nem tudom miért, csak kezd rendeződni most minden. Már nem kell tanulni, mindenkivel jóban vagyok akivel akarok, és annyi szép idézetet találtam mostanában hogy az csak na. :) Boldogság van, boldogság. Annyira örülök :) Kitartást mindenkinek akinek valami mostanában nem oké az életében. Mert rendbe fog jönni. Mindig minden rendbe jön. Örömmel jelenthetem ki, hogy addig futottam, amíg ki nem értem az alagútból. Hál' Istennek :D És mindenkinek sikerülni fog, akinek mostanában nem sikerülnek a dolgok. Mindig így van. Minden olyan rossz, és teljesen azt érzed, hogy ilyen is lesz. És amikor kezded elfogadni hogy nem fognak rendbe jönni a dolgok, minden megint elkezd majd jóra fordulni. Kisüt a nap, madarak, szivárvány, pillangók, meg mi egy más. Szóval minden jó lesz :D És jajj, nem is tudom, mit mondjak. Egyszerűen boldog vagyok. Pedig semmi olyan extra nem történt. Boldogság van, boldogság, újra látlak téged, újra hallom hangodat, s foghatom kezedet. :) Boldogság van gyerekek, boldogság. :)

please. please. please !!!

Úristen! Kérlek szépen, döntsd már el hogy mi a fenét akarsz!!

Na jó, én ezt már komolyan nem hiszem el! Egyik nap mikor kezdeményezek, tök bunkó, és ettől elmegy a kedvem ettől az egésztől. Aztán egész nap sz*rik a fejemre, majd hirtelen, mint ha mi sem történt volna, úgy dönt, hogy na ő most mégis rendes lesz velem, és rendes. Nagyon. Komolyan, döntse már el hogy mit akar tőlem! Ha nem szeret, akkor hagyjon békén, és hagyja, hogy sikerüljön elfelejtenem, ha pedig szeret, akkor legyen velem rendes, és hagyja, hogy én is szeressem. De ez a köztes dolog nem állapot. Hogy amikor ő úgy gondolja, akkor olyan pöcs velem, mint senki mással, de amikor éppen olyan kedve van, akkor nagyon aranyos velem. És ha netán nekem lenne olyan kedvem, hogy rendes legyek, és kezdeményezzek, akkor tök bunkó. Bezzeg ha ő kezdeményez, és nekem esetleg nincs kedvem beszélgetni vele, akkor én vagyok a hülye és sértődékeny. Nem értem én ezt. Nem hiszem el, hogy nem bírja eldönteni, hogy mit akar! Én már eldöntöttem: el akarom felejteni! De amikor ilyen... Amikor rendes. Az olyan érzés, aminek sajnos nem tudok ellenállni.
Légyszíves, mondja meg nekem valaki, hogy mi a fenéért csinálja ezt? Mért jó az neki, ha kikészít, és egyszer egész nap hozzám se szól meg rám se néz, vagy éppen hozzám szól, és tök bunkó, aztán ha ezen megsértődök, akkor én vagyok a hülye, aztán hirtelen gondol egyet, és tök rendes velem, meg minden, én meg tegyek úgy, mint ha előtte nem bántott volna meg iszonyatosan, és tegyek úgy, mint ha mi sem történt volna. Nem tudom, lehet, hogy én vagyok a hülye, de nekem ez így nem megy. Többé már nem. Még az elején ment. Nem értettem mért ilyen, azt gondoltam, hogy ő sem tudja mit akar. De most már ideje lenne eldönteni, hogy mit is szeretne, mert én ezt így nem bírom tovább.
Kérlek, valaki, ha tudja, hogy mért csinálja ezt velem, segítsen! :'(

this is the end.

Azt hiszem, itt a vége. Most már tényleg, végérvényesen vége. Esélytelen. Elszúrtam. ÉN szúrtam el. Vagy talán Ő? Nem tudom. Elszúrtuk. Mindketten. Bár lehet neki soha eszébe sem jutott hogy esetleg több is lehetne. De már-már több mint barátság kapcsolatunkat elszúrtuk. Közösen. És ő nem akarja visszacsinálni. Legalábbis nem úgy látszik. Szóval ennyi volt, itt a vége. De tudjátok mit? Nem akarok sírni miatt. Nem. Többé már nem. Az utóbbi két napon eleget bőgtem, és az előtte lévő pár hónapban is. Elég volt. Nem akarok többé sírni miatta. Mindenki azt mondja, hogy nem ér annyit. De igenis, ér annyit. Még többet is. Nekem ér annyit. Nekem bármit megérne. És mindenki mondja hogy ne sírjak. De kell. Úgy könnyebb lesz. De az utóbbi két napot végig bőgtem. Többet nem akarok. Keresni akarok valaki mást, aki szeret, és akihez odabújhatok, és érezhetem azt, hogy biztonságban vagyok, hogy nem fog bántani. Ez kell most nekem. És még nem tudom, hogy hogyan és kinél fogom ezt megtalálni. De remélem minél előbb sikerülni fog. Mert én ezt így már nem bírom tovább. Tiszta karikásak és dagadtak a szemeim a sírástól. :( Soha nem fogok még egyszer így belezúgni valakibe. Csak tönkretesz. Nem akarok még egyszer szerelmes lenni. Elég, ha kedvelem az illetőt, és amíg meg nem unom, addig vele leszek. Tudom, hogy szemétség, de nem hiszem, hogy képes lennék még egyszer erre az egészre. Többet nem tudnék végleg lemondani valakiről, akit ennyire szeretek.
Nos, még lenne mit írnom, de alig látom a billentyűt a könnyfüggöny mögött, szóval egyelőre ennyi, amint kicsit rendezem magamban a dolgokat, jelentkezem.

'cause a heart that hurt is a heart that work

Na jó, én ezt nem hiszem el. Egyszer olyan aranyos. Máskor meg mintha nem is ismerne. Vissza akarom kapni a régi időket. Hiányoznak. Nagyon is. Amikor nem csalódtam annyit Benne. Persze akkor is voltak kisebb-nagyobb csalódások, de el lehetett viselni, mert a sok sok szép nap mindenért kárpótolt. Nem hiszem el, hogy még mindig nem jutottam semmire. Pedig régen szeretett. És én ezt tudom. Talán nem volt belém szerelmes, de szeretett. Akkor kellett volna lépnem egy jó nagyot előre, és nem várni, hogy majd történni fognak a dolgok. Tudnom kellett volna, hogy ha nem teszek semmit, nem fog sokáig tartani a jó. Tudjátok, szerintem furcsa, hogy mindig mindenért másokat hibáztatunk. Én is sokszor mondtam már, hogy az Ő hibája, hogy megromlott a kapcsolatunk. De talán tévedek. Talán nem az ő hibája. Talán én tehetek róla. Lehet, hogy én rontottam el mindent azzal, hogy akkor és ott, amikor adódott egy olyan helyzet, akkor nem léptem. Lépnem kellett volna. Elmondani hogy érzek. De nem mertem. Túl gyáva voltam. És ezért senki mást nem hibáztathatok, csak önmagamat. Nem mondhatom azt hogy X vagy Y hibája a dolog. Nem. ÉN nem voltam elég bátor, hogy megtegyem azt a mindent eldöntő lépést. És most már tudom, hogy meg kellett volna tennem. Talán akkor máshogy is lehetett volna. Nem biztos, de talán. De vajon érdemes mindig a múltra tekinteni? Nem. A jelenben kell élni. Nekem is ott kéne. De annyival boldogabb a múlt, hogy muszáj néha visszatekintenem, és meglátni, hogy mit rontottam el. Mindig azt mondják az emberek, hogy élj a jelenben, ne nézz vissza. De ez hülyeség. Részben. Ha nem lenne múltam, nem lenne jelenem sem. Vissza kell nézni a múltba, mert meg kell látnunk a saját hibáinkat, és korrigálni azokat, már amennyire lehet. A múlt és a múlt fontos eseményei nélkül mind ugyan olyanok lennénk. Kell a múlt, és kell, hogy olykor-olykor megálljunk, és visszatekintsünk. Még ha ez fáj is. De talán segít felejteni. De nem szabad abba a hibába esni, amibe talán én is beleestem. Nem szabad mindig a múlton bánkódni. Vissza kell térni a jelenbe, és élni a jelent, hogy majd évek múlva még mindig legyen múltunk, amire néha visszapillanthatunk. Visszatérve az előző gondolatmenetemhez. Néha jó, ha elgondolkozunk azon, hogy mi milyen hibákat követtünk el. Hogy ha legközelebb egy hasonló helyzetbe kerülünk, tudjuk, hogy mit kell tennünk. Minden esetben, még ha nagyon megbántottak minket, akkor is végig kell gondolnunk, hogy lehet, hogy a mi hibánk volt. Lehet, hogy sokadik átgondolás után is arra jutunk, hogy nem mi tehetünk a dologról. Ilyenkor beszélnünk kell. Beszélni valakivel, mert utána jobb lesz. Utána tisztábban tudsz majd gondolkodni. Beszélj. Mert beszélni kell. Mindenkinek. Úgy sem tudod örökre magadba tartani, és minél előbb kiadod, annál könnyebb lesz. :)

nem tudom

Huhh, hát elég régen írtam. Elég sok minden történt, volt, hogy úgy gondoltam, hogy el fogom felejteni, volt, hogy rájöttem, hogy ez nem fog menni, aztán újra elhatároztam, hogy már pedig menni fog. Mindig elhatározom, és biztos vagyok benne, hogy menni fog, és amikor már kezdeném magam egész jól érezni nélküle, történik valami. Egy mosoly, egy kedves szó, egy ölelés, egy tökéletes nap. Bármi. És ez mindig ad egy kis reményt. Olyan, mint ha egy hosszú- hosszú alagútban futnék, és gyakran elesnék. De néha meglátnám a fényt, és gyorsan felpattannék, és másodpercek alatt beleélném magam, hogy el fogom érni a fényt, és nem fogok elesni, és ahogy egyre gyorsabban futok a fény felé, az egyre messzebbre kerül, majd hirtelen elesek. Elesek, és sokáig lent maradok. Majd egy kis idő után sikerül feltápászkodnom, és elindulni az ellenkező irányba, kiérni a hosszú- hosszú alagútból, de egy pillanatra visszatekintek a vállam fölött, és ismét megpillantom a fényt, és megint elindulok felé, elkezdek futni, rohanni, és ismét elesek. Mindig elesek. És ez kikészít. Szeretem. És tudom, hogy ő nem szeret. De annyi szép emlékem van vele. Olyan rendes volt velem, nem is egyszer, amilyen másokkal sohasem. Olyan dolgokat mondott nekem, amiket nem néztem volna ki belőle sohasem. Olyan rendes volt velem, amit amikor meséltem az egyik haverjának, eléggé meglepődött. Rendes volt. Nagyon. És még néha most is az, de egyre ritkábban. És tudjátok mi a legrosszabb? Hogy annyi szomorú napot okoz nekem. És mégis, elég egy kedves szó Tőle, és boldogabb vagyok mint valaha. És volt, hogy eldöntöttem, hogy nem akarok kedves szavakat hallani tőle, hátha akkor el tudom felejteni. És ezt próbáltam nemrég is. De egyszerűen annyira hiányzott a boldogság az életemből, hogy nem bírtam ki, a közelébe kellett mennem, hogy halljak egy kedves szót, vagy lássak egy gyönyörű mosolyt. És nem tudom, mi lenne a legjobb. Megpróbálni ezek nélkül a fantasztikus apróságok nélkül élni, amíg el nem felejtem Őt, vagy tudni, hogy semmi esélyem, gyakran elesni az alagútban, tudni, hogy még nagyon sokáig nem fogom elérni a fényt, de boldognak lenni, akárhányszor feltűnik a remény az alagút végén. Nem tudom. Egyszerűen nem tudom mit tegyek. Azt hiszem, talán meg kéne próbálnom visszaállítani a régi kapcsolatunkat. Bár már próbáltam, de még egyszer, utoljára megpróbálom. De ha nem fog sikerülni, lehet önszántamból leülök az alagút közepén a hideg köre, és várok, hogy jöjjön valaki, vagy valami, ami eltünteti az alagutat, és újra a napos szabadban találom majd magam. Mert azt hiszem, semmi mást nem tudok tenni. Ki kell bírni a napokat, heteket, hónapokat, talán éveket a hideg kövön az alagút közepén, ha nem fog sikerülni a tervem.

nem megy

Megpróbáltam elfelejteni. De nem megy. Újból rá kellett jönnöm arra, amit már eddig is nagyon jól tudtam. Ha szeretsz valakit, úgy sem tudod elfelejteni. Nehéz kiszeretni valaki olyanból, akit tényleg teljes szívedből szeretsz, akiért bármit megadnál. És lehet, hogy nem is kell kiszeretni belőle. Lehet, hogy attól még, hogy tudod, ő nem szeret téged, attol még jó ez a szerelem. Így is sok boldog percet okozhat neked. Persze sok szomorút is. De majd ha eljön az ideje, úgy is találsz valakit, aki miatt nem leszel szomorú, aki szeret, akit te is szeretsz, akivel boldog lehetsz. Nagyon boldog. És addig próbálj meg boldog lenni úgy, ahogy most vagy. Úgy, hogy szeretsz valakit, de ő nem szeret viszont. Öleld meg őt. Máris mennyivel jobb kedved van, igaz? És lehet, hogy Neki ez az ölelés nem jelent majd annyit, mint neked, de ne vele foglalkozz. A lényeg, hogy Te boldog legyél. Lehet, hogy önző gondolkodás, de nembaj, ha szeretsz valakit, aki nem szeret téged, szerintem megengedhető, hogy önző legyél. És amikor szomorú perceet okoz neked a kiszemelted? Keress mást. Mást, akit te nem szeretsz, de aki annyira kedves hozzád, és törődik veled. Ő lesz az, aki majd felvidít. És sosem tudhatod, talán ő lesz a következő nagy szerelmed. Ne telepedj le egy olyan srác mellett, akinél esélyed sincs, flörtölgess másokkal is, beszélgess, mert másképp nem találhatod meg azt az egyetlen embert, aki képes kirántani téged a reménytelen szerelemes feliratú dobozból. Előbb-utóbb, és akkor se keseredj el, ha utóbb, találni fogsz valakit aki bármit képes lesz megetenni érted, és azért, hogy boldog legyél. És még ha te nem is szereted őt úgy, mint azt a srácot, akinél esélyed sincs, lehet, hogy pont ez a srác segít majd elfelejteni Őt, és túllépned a hosszú-hosszú reményvesztett időszakon.

ez annyira nehéz.

Meghoztam a döntést. El kell felejtenem. De ez annyira nehéz. Nehéz belegondolni, hogy régen mennyire jóban voltunk, régen mennyi sok esélyt láttam arra hogy esetleg több is lehet köztünk, és most mindig mással beszélget. Sohasem velem. Fáj. Nagyon fáj. És tudom, hogy fájni is fog, de el kell felejtenem. Csak egyszerűen annyira nehéz. Más lánnyokkal látni őt. Látni, ahogy másokkal beszélget olyan jól, ahogy régen csak velem tette. Hallani, ahogy megkérdezi más lányoktól, hogy megy e velük kajálni, pedig régen ezt is csak tőlem kérdezte meg. Nem tudom mi változott azóta. Én teljesen normális vagyok vele, ő pedig úgy tesz mint ha csak köszönő viszonyban lennénk. Pedig régen ennél sokkal több volt. Megölelt. Még sosem láttam őt lánnyal ölelkezni. Bár fiúval se. És engem mégis megölelt. Annyira de annyira szeretett. Bár lehet csak barátilag, de biztos, hogy szeretett. És valahol legbelül érzem, hogy többet is érzett. De ez már mind csak múlt idő. Mert már nem ilyen. Már más lányokkal csinálja azt, amit eddig csak velem csinált, és velem pedig nem csinál ilyeneket. Pedig kellene. Jóban voltunk. Annyira jóban. Mért kell mindig mindennek elromlania? Annyival egyszerűbb lenne ha még mindig velem lenne olyan nagyon aranyos. Nem érezném ilyen pocsákul magam. Nem éreznám úgy, hogy semminek sincs értelme. Nem érezném, hogy mennyire nehéz. De tudom, hogy túl leszek rajta. Előbb-utóbb. De inkább utóbb sajnos. De nem baj, most nem fogom feladni, el fogom felejteni, mert el kell felejtenem. Nem érdemli meg, hogy miatta szarul érezzem magam. Biztos vagyok benne, hogy ő sosem érezte rosszul magát miattam. Akkor én mért tenném?! Felesleges, nem éri meg. Ezért kell elfelejtenem. És sikerülni is fog. És túlleszek rajta. És boldog leszek valaki mással. Csak legyen már vége ennek az egésznek!! =(

döntéseket kell hozni

Vannak olyan helyzetek, amikor döntéseket kell hoznod. Ezek gyakran nehezek, és gyakran megbánjuk őket. A döntéseink határozzák meg az életünket. Sokszor gondolunk arra, hogy "mi lett volna, ha...", de ez felesleges, mert nem tudjuk visszaforgatni az időt, és megváltoztatni a dolgokat. Inkább azokra a döntésekre koncentráljunk, amiket még nem hoztunk meg. Amik még előttünk állnak. Döntéseket kell hoznunk. Döntéseket a szerelemben, családban, barátságba, iskolában, vagy akár az utcán. Szeretek egy srácot. De ha a többi bejegyzésemet olvastátok, ez elég egyértelmű. De ő nem szeret engem. Szerintem. És gyakran összezavar. Gyakran csinálja velem azt, hogy egyik nap még hozzám se szól, másik nap meg már reggel amikor meglát olyan aranyosan mosolyog, hogy leolvadok a lábamról. Talán használhatnám azt a szót, hogy játszadozik velem. De ez nem lenne igaz. Szerintem ő nem is tudja mit csinál. Neki ezek a dolgok szerintem nem jelentenek semmit. Észre sem veszi, hogy mit csinál velem. De engem zavar, mert nem tudom megérteni, hogy egyik nap mért viselkedik olyan kedvesen, egyik nap meg mért olyan bunkó. És ezzel kapcsolatban is töntéseket kellett hozzak. Sok jó, és sok rossz döntést hoztam már. De most egy újabb döntésre került sor: el kell felejtenem. Tudom, hogy nehéz lesz, de meg kell próbáljam. Muszáj lesz elfelejtenem, mert nagyon jó barátok lennénk, de ez nem működhet úgy, hogy én többet érzek iránta. Mostantól nem szabad elolvadnom akárhányszor előveszi azt a nagyon cuki mosolyát, nem szabad szarul éreznem magam, amikor más lányokkal látom őt beszélgetni. Mostantól nem szabad, hogy érdekeljen. Mert ez is egy döntés. Döntés, amit már meghoztam. És remélem, hogy nem is fog megváltozni ez a döntésem. El akarom felejteni, el kell felejtsem, nem akarok ezen változtatni. Meghoztam ezt a döntést, és harcolnom kell a megvalósításáért. Mert harcok nélül semmit sem érhetünk el az életben. Harcolni kell másokkal, magunkkal, a legjobb barátainkkal, a legnagyobb ellenségeinkkel, a szüleinkkel, mindenkivel. Harcolni kell, ha el akarunk érni valamit.

csalódás - nem tudom.

Csalódni. Mindig csak csalódni. Miért van az, hogy minél jobban szeretek valakit, és minél jobban kötődök hozzá, annál valószínűbb, hogy csalódni fogok benne? Ez mindig így van. Mindig csalódni kell azokban, akiket a legjobban szeretünk. Talán mert túlságosan is szeretjük őket, vagy mert azt hisszük, hogy ők is ugyan úgy szeretnek minket, mint mi őket. Nem tudom. De az biztos, hogy mindig csalódok azokban, akiket a legjobban szeretek. Négy srác, akik mindennél többet jelentenek nekem. Négy, és ebből a négyből háromban csalódtam, és már csak az egyikre számíthatok, hogy felvidítja a napomat, és elfeledteti velem legalább 10 percre, hogy három olyan emberben csalódtam, akik nagyon sokat jelentettek számomra. És a legviccesebb az, hogy ez őket nem is zavarja. Najó, ez így nem igaz. Az egyiküket zavarta, de attol még szarul esett, ami történt, és biztos kell egy-két nap, hogy kiheverjem. A másikuka pedig nem is igazán tudja hogí megbántott, mert nem nagyon mutattam, csak egyszerűen szarul esett. De a harmadik. A harmadik, aki tényleg a leges legtöbbet jelenti nekem ezen a földön, ő nem foglalkozott vele, hogy megbántott. Pedig neki mondtam, hogy gonosz. Semmi bocsánatkérés, semmi nem úgy gondoltam, semmi. És talán nem is az fájt a legjobban, hogy megbántott, hanem az, hogy nem érdekelte őt. Én tényleg mindent megteszek, hogy sokat jelentsek neki. Nem lógok rajta, nem zaklatom, ugyanakkor egész sokat szoktunk beszélni, és jól elvagyunk. Talán megtaláltam az arany középutat. Se nem sok, se nem kevés. De akkor mért nem jelentek neki annyit, mint ő nekem? Mert biztos vagyok benne, hogy nem jelentek neki annyit. Ha annyit jelentenék neki, akkor zavarná, hogy megbántott engem. Sőtt, akkor odafigyelt volna arra, hogy ne bántson meg. De nem jelentek neki annyit, nem figyelt oda, megbántott, és most szarul esik. Mindig azokban csalódunk, akiket szeretünk. És azthiszem, tudom is, hogy miért. Mert szeretjük őket, azt hisszük, ők is szeretnek minket, azt reméljük, hogy ez a kapcsolat (még ha csak egy nagyon erőss barátság is) örökre megmarad, hiszünk benne, hogy sokat jelentünk a másiknak, és kizárjuk annak a lehetőségét, hogy talán a másik nem szeret minket annyira, talán neki csak egy ember vagyunk a sok közül. Pedig erre a lehetőségre is gondolnunk kellene, és akkor talán nem fájna annyira a csalódás. Talán akkor könyebb lenne. Biztos, hogy könnyebb lenne, ha számítanánk rá. De ha számítanánk rá, nem tudnánk olyan felszabadultak lenni az illető társaságában, mert számítanánk rá, hogy csalódni fogunk benne. De talán könnyebb nem remélni és nem csalódni, mint a váratlanul a földre esni. Nem tudom.

kívánj valamit...

"Kívánj valamit, de ne mondd el senkinek. Bármit kívánhatsz. Akármit. Megvan? Remek. Most higgy benne, hogy valóra válik. Sosem tudhatod, hol fog érni a következő csoda, a következő mosoly, vagy hogy mikor válik valóra a kívánságod. De ha hiszel benne, hogy bármely pillanatban rád találhat, és ha kinyitod a szíved és az elméd ennek a lehetőségére és bizonyosságára, talán éppen akkor kapod meg azt, amire vágsz. A világ tele van csodákkal, csak hinni kell benne. Tehát kívánj most valamit. Megvan? Jó. Most higgy benne. Teljes szívedből."
Na, kívántál? Én kívántam. Ha még nem kívántál, kívánj most te is. És ne azért, mert babonából azt reméled, hogy ha kívánsz, és nem mondod el senkinek, akkor valóra válik. Kívánj azért, hogy tudd, mit szeretnél a világon a legjobban. Hogy tudd, miért kell harcolnod. Hogy tudd, miért éri meg minden nap felkelni. Kívánj azért, hogy tudd, ki is vagy valójában. Kívánj azért, hogy érezd, még mindig van remény. Kívánj azért, mert így jobb lesz. Tudni fogod, hogy van még remény, hogy valóra válhatnak még az álmaid. És lehet, hogy gyakran úgy érzed, hogy esélytelen, de ez nem igaz. Semmi sem lehetetlen, csak higyj benne, és harcolj érte. Adjon reményt az, amit kívántál, érezd, hogy sikerülhet, és ha hiszel benne, akkor sikerülni is fog. De ha feladod, azzal bizonyítod, hogy elbuktál, és valóban esélytelen a dolog. Ne add fel, és ne hagyd, hogy egy-egy rossz nap elvegye a reményt tőled. A remény az, aminek mindig meg kell maradnia. Mert amíg van remény, addig semmi sincs veszve. Szóval ne hagyd elveszni a reményt. Ha úgy érzed, hogy már elveszett, harcolj még egy kicsit, és újra fog éledni a remény kicsiny szikrája, amiből egyszer hatalmas láng vállhat. Vigyj az álmaidban, és harcolj értük, mert akkor valóra vállhatnak.

nemértem.

Furcsa egy dolog. Helyes pasikat mindenhol talál az ember. Elmegyek a mekibe, tuti találok egy helyes srácot. Elmegyek a moziba, ott is biztos találkozok egy jó pasival. Vásárlás közben is biztos látok valakit. De csak ha az utcán sétálgatok is találni fogok jó pasikat. Vagy buszozás közben. Egyszerűen mindenhol. De mondjátok már meg nekem, hogy ha ennyi helyes pasi van a városban, nekem mért nincs senkim? Engem mért nem szeret egy srác sem? Vagy inkább mért nem olyan srácok szeretnek, akiket én is?! Mert tudok olyan srácot akinek tetszek, de könyörgöm, mért nem tudok egy jó pasinak tetszeni? Oké, nem vagyok az az üres fejű barbi baba. Lehet ez a baj. Vagy nem tudom. De valami tuti nem oké, mert nekem is szükségem van valakire. Annyira kéne valaki, aki szeret, aki átölel ha fázik, aki megpuszil, aki felvidít már csak a jelenlétével is, aki foglalkozik velem, aki szeret. Ez olyan nagy kérés lenne? Bár lehet nem veszem észre a lehetőségeket, mert nagyon egy srácra koncentrálok. De ezt nem hiszem, mert nyitott vagyok mindenre, szeretek új emberekkel megismerkedni, és álltalában minden emberrel jóban vagyok. De még sincs senki, aki ÚGY szeretne, és akit én is szeretek. Pedig olyan jó lenne. Szükségem van valakire. Magam miatt. És azért, hogy elfelejtsek valakit, akiről tudom, hogy esélyem sincs nála. Ezért kell valaki. Hogy tovább lépjek, és más srácokkal is foglalkozzak. De ehhez kell egy srác aki szeret, akit én is szerethetek.

'cause i know i must to forget you.

Voltatok már úgy, hogy szerettetek valakit, de biztosak voltatok abban, hogy esélyetek sincs annál a srácnál? Nos, én is így vagyok. Szeretek valakit, és bár fájdalmas volt beismerni magamnak, de egyértelmű, hogy esélyem sincs nála. Ő csak barátként tekint rám, neki nem vagyok több, csak egy a sok lány közül, akiket ismer. És mindig fájdalmas a felismerés, hogy az, akit szeretsz, nem szeret viszont téged. De talán jobb, ha még is tudod, mert így majd nem fog annyira fájni, mikor egy másik lánnyal látod őt. Persze ez így is - úgy is szörnyű érzés, de ha már tudod, hogy nem szeret téged, és eldöntöt magadban, hogy erős leszel, nem törsz össze, őt úgy sem érdekli, és felkészülsz arra, hogy egyszer pedig biztosan valaki mással fogod majd látni, akkor az az érzés nem lesz annyira elviselhetetlen. Szereted, de ő nem szeret téged. És tudod, hogy keresned kell valaki mást, aki elfeledteti veled, aki mellett boldog lehetsz, mert kettőtöknek nincs jövője, sőtt, jelene sem. És lehet, hogy gyakran fogod rosszul érezni magad, és mindig fájni fog valami ott bent, amikor Őt egy másik lánnyal látod, de el kell fogadni ezt az érzést, és nem szabad gyengének mutatkozni, mert a gyengéket mindig összetörik, és még kétszer jól megtapossák. Ha gyenge vagy, és ezt látják mások is, lehet, hogy ki fogják használni ezt a gyengeséget. Így mutatkozz erősnek mindig, még akkor is, amikor úgy érzed, hogy darabokra hullassz, mert nem érdemli meg senki, hogy gyengének lásson, és nem hagyhatod, hogy átlépjenek rajtad. Legyél mindig erős, és vidám, még ha nem is érzed ezt. Ne lássák rajtad mások, hogy mennyire fáj, mert ők úgy sem értenék ezt. Ők csak annyit fognának fel az egészből, hogy gyenge vagy. Pedig néha pont az tesz minket erőssé, hogy beismerjük a gyengeségünk. De ezt mások úgy sem értenék. Nekik az kell, hogy mindig erős és vidám legyél, még akkor is, amikor semmi sincs rendben. Nekik nem kell tudniuk, hogy semmi sincs rendben, had legyen meg nekik az az érzés, hogy veled minden rendben van, és boldog vagy. Úgy is mindig ott lesznek a barátaid, akiknek nem hazudhatsz, akik előtt nem tudod eltitkolni, hogy valami bánt. De mutatkozz mindig erősnek, és aki észreveszi rajtad, hogy ez csak egy álca, az meg érdemli, hogy elmondd neki mi bánt, mert az az ember majd segíteni fog neked túlvészelni a nehéz időszakokat. És egyszer azon fogod kapni magad, hogy már nem is érdekel téged az a srác, mert tudod, hogy egy igaz baráti kézfogás többet ér, mint ezernyi hazug szerelmi vallomás.

simple plan - your love is a lie

I can't bite my tongue forever, while you try to play it cool. You can hide behind your stories, but don't take me for a fool. You can tell me that there is nobody else, but i feel it. (...) I know, your love is just a lie.
You're looking so innocent, but the guilt in your voice gives you away.

Hát nem igazán tudok most mit írni. Semmi nem jár mostanában a fejemben, csak egy srác. És hogy vajon szeret e. Egyszer arra jutok, hogy igen. Egyszer arra, hogy nem. Szóval bonyolult a dolog. De ma eldöntöttem: nem fog érdekelni. Én szeretem őt, és lehet, hogy ő is engem, de ha ezt nem képes kimutatni, ez van. Nem tudok tovább várni rá, miközben ő olyan lazán veszi ezt az egészet. Lehet neki semmit nem jelent. De akkor néha mért viselkedik úgy, mintha sokkal több lennék neki egy barátnál? Na de ebbe nem szeretnék most belemenni, mert igazából kész regényt tudnék írni hogy miért lenne lehetséges, hogy szeret, és miért lehetetlen.

Itt ültem, és gondolkoztam, hogy mit írjak. Kinéztem az ablakon. Eső. Szeretem az esőt. És ezzel szerintem még sokan vannak így. Gondolom ti is ismeritek az idézetet (Szeretek az esőben sétálni, mert ilyenkor senki sem látja, hogy sírok.) Hát én nem ezért szeretek az esőben sétálni. Engem valahogy felvidít. Mondjuk nem az ilyen hatalmas vihar, meg a hideg. Hanem amikor meleg van, és esik az eső. Az annyira jó érzés. Sétállni, érezni, ahogy a melegben a hideg esőcseppek leesnek, hallani az utcán a kopogását, és megfeletkezni mindenről. Vagy pont elgondolkozni valmain. És közben felfrissülni. Sétálni az esőbe, tele gondokkal, vagy éppen teljesen gondatlanul. Fantasztikus érzés. Egy szál toppban, szoknyában, barátokkal vagy egyedül. Mindenképpen olyan jó érzés. Felfrissülsz, és tudod, hogy most rajtad kívül rengetegen sétálnak még az esőben. És amikor kisüt a nap. És szivárvány lesz. Még jobb érzés. Már csak ezért is megéri az eső. (újabb idézet: Ahhoz, hogy lásd a szivárványt, végig kell nézned az esőt is.) Vagy amikor már elállt az eső, süt a nap, újra csiripelnek a madarak, repkednek a pillangók, te még mindig sétálsz, és ott van előtted egy pocsolya. A legtöbben talán kikerülnék. De én mindenféleképpen beleugranék, mint egy kisgyerek. Próbáljátok ki. Ugorjatok bele egy tócsába, mint kiskorotokban. Jó érzés. Arra a pár pillanatra újra gondtalan kisgyereknek érzed magad, és megfeletkezel a külvilágról. Csak egy pillanat, de megéri. Az ilyen pillanatok teszik jóvá a rossz napokat is. =)

somebody forget you. somebody remember you.

Voltál már úgy, hogy valaki elfelejtett téged? Mármint nem a szó 100%-os értelmében, nem úgy, hogy ismerted már az illetőt évek óta, és hírtelen azt sem tudta, hogy ki vagy, hanem úgy, hogy csináltál valamit, ami részedről egy jelentős dolog volt, és ezt valaki, aki fontos neked elfelejtette. Ha voltál már így, te is tudod, hogy ez milyen rossz érzés. Ha egy régi barát, egy régi ismerős, valaki, aki sokat jelent neked elfelejt egy számodra nagyon fontos dolgot. Mi történik ilyenkor? Úgy érzed, hogy a lehető legfájdalmasabb helyen szúrták beléd a kést, hogy átvertek, hogy megbántottak, hogy kihasználtak. De ha végig gondolod, nem éri meg szenvedni miatta. Ha elfelejtett valamit, ami neked fontos volt, akkor nem is szeret igazán. És bár mindig nagyon rossz érzés rájönni, hogy valaki nem szeret téged, de el kell fogadnod. Ugyanakkor ott vannak azok az emberek, akikkel nagyon régóta nem beszéltél, és mégis, ha látják rajtad, hogy nem vagy túl jól, odamennek, beszélgetnek veled, és felvidítanak. És ez sokkal jobb érzés, mint amilyen rossz az, ha elfeledkeznek rólad. Ha emlékeznek rád, az mindig többet jelent. Mert akkor tudod, hogy van legalább egy személy ezen a hátbatámadós, hazudós, kihasználós világon, akinek még tényleg sokat jelentessz, és aki nem csak azért kedves veled, hogy te is az legyél vele. Ez az az érzés, amiért bármit megéri. Mert ez az érzés mindig a legváratlanabb pillanatokban tör rád. Amikor úgy érzed, hogy nagyon magad alatt vagy, és már senki nincs, akire számíthatnál, mert aki nagyon fontos volt neked, az elfelejtett valamit, ami sokat jelentett neked, és amikor már úgy érzed, hogy végérvényesen pocsék napod volt, akkor hírtelen megjelenik valaki, akire a legkevésbé számítottál, és felvidít, elfeledteti veled a csalódások sorozatát, és emlékeztet arra, hogy mindig van valaki, akinek fontos vagy. Egy ilyen helyzetet nem lehet kierőszakolni, és várni is felesleges, mert minél váratlanabban történik, annál csodásabb érzés. Annál jobb tudni, hogy vannak emberek, akiknek sokat jelentessz. És ilyenkor rájössz, hogy felesleges szomorkodni valaki miatt, aki megbántott, mert nem érdemli meg. Sokkal inkább megérdemlik azok az emberek, akik rendesek veled, hogy jó kedved legyen, és ragaszd át mindenkire ezt a jókedvet, vidíts fel mindenkit még akkor is, amikor a lelked mélyén még mindig nagyon fáj, hogy elfeledkezett rólad valaki.

the things are changing.

Furcsa egy világban élünk. Mindig minden más, mint amire számítanánk. És talán pont ettől lesznek izgalmasak a dolgok, de néha pont ezek miatt a dolgok miatt lesz rossz kedvünk, ezek miatt a dolgok miatt vesztünk el egy jó barátot, vagy ezek miatt a dolgok miatt romlik meg a kapcsolatunk az emberekkel. Furcsa. A legjobb barátnőmmel kb. egy hónapja alig beszélek, csak pár szót a suliban. A legnagyobb ellenségem jóformán a legjobb barátommá vált, az a srác, akit eddig a világon a legjobban szerettem barátilag, az néha kezd idegesíteni, az a srác, aki nagyon megbántott, és kb. 1 évig nem beszéltünk újra az egyik legjobb fiú barátom lett, az a srác, akivel szinte minden nap együtt mentem haza, és nagyon jókat tudtunk beszélgetni, az mostanra kifejezetten idegesítő lett számomra, az a csaj, akivel régebben mindent meg tudtam beszélni, és mindig tudtunk egymásnak segíteni, mostanában a legtöbb gondom forrásává vált. Igen. A dolgok változnak. És hogy jó e? Nem feltétlenül. Persze amikor újra jóban leszek valakivel, az nagyon jó. De amikor valaki mással, akit eddig szinte mindennél jobban szerettem, megromlik a kapcsolatom, az meglehetősen rossz érzés. És a srác aki tetszik.. Hát vele a legfurcsábbak a dolgok. Mikor megismerkedtünk nem voltunk túl jóban. De azóta annyira jó lett a viszonyunk, nagyon jó barátok lettünk. És most megint kezd minden visszazökkenni a régi kerékvágásba, és kezdünk egyre kevesebbet beszélgetni. És ez például a változások egyik legrosszabb fajtája. Mért van az, hogy minél jobban ragaszkodunk egy emberhez, annál biztosabb lesz az, hogy előbb-utóbb el fogjuk veszíteni? Mármint nem olyan értelemben, hogy meghal. Hanem hogy el fogunk távolodni egymástól, össze fogunk veszni, vagy hasonlók. Sokkal egyszerűbb lenne, ha az ilyen kapcsolatok örökre megmaradnának. Bár talán akkor nem ismerkednénk meg új emberekkel, nem szövődnének újabb barátságok, és hasonlók. De szerintem ez akkor is rossz. Vagy nem? Igazából én sem tudom. De mindegy is, a lényeg annyi, hogy a dolgok mindig vátoznak, hol rossz irányba, hol jó felé. És a változások mindig furcsák. Mire megszokjuk az új helyzetet, mire hozzászokunk valaki hiányához, akit régen annyira szerettünk, vagy mire megszokjuk valaki jelenlétét, akit régen látni sem akartunk, a dolgok megint megváltoznak, és újra meg kell szokjuk őket. Persze vannak olyan emberek, akik örökre az életünk részét fogják képezni. A több mint 10 éves barátságok, a család, és hasonlók. Ezek örökre a részünkké váltak. De talán, és ez a változások legrosszabb formája, akár őket is örökre elveszíthetjük egy vita folytán, ahol nem voltunk elég okosak, hogy belássuk, a másiknak volt igaza. És erre csak akkor fogunk rájönni, amikor már végérvényesen helyrehozhatatlanná vállnak a dolgok.

sometimes i don't understand him.

Néha annyira nem értem őt. Egyik pillanatban bunkó, a másikban meg nem, a harmadikban pedig kifejezetten aranyos. Furcsa, és kiismerhetetlen. Talán pont ez az, ami tetszik benne. Nem is tudom. És ez zavar a legjobban. Gőzöm sincs, miért szeretem még mindig. De most nem is ez a lényeg. Matek órán nagyon unatkoztam, és tudjátok min kezdtem el gondolkodni? Azon, hogy az emberek mind csak egy szerepet játszanak. Pletykálnak, hazudnak, és tettetik, hogy ilyenek, vagy éppen olyanok. És lehet, hogy mindenki azt mondja magáról, hogy ő nem szokta megjátszani magát mások előtt. De ilyen ember szerintem nincs. Aki ezt állítja, az egyértelműen hazudik. Megjátszuk magunkat, hogy befogadjanak. Megjátszuk magunkat, hogy menőnek tartsanak, hogy mi legyünk a legnépszerűbbek, hogy kitűnjünk a tömegből, hogy megkapjuk azt a szeretetet, amire vágyunk. De vajon tényleg ez kell e nekünk? Most sokak azt gondolják, azt fogom írni, hogy nem. De a válasz igen, tényleg ez kell nekünk. Ha nem játszanánk meg néha magunk, ha nem hazudnánk, akkor nem lennének barátaink. Mert valljuk be, nekik is hazudunk, mint mindenki másnak. Ha mindenki az igazi énjét adná, megbántanánk másokat. Talán túl gyerekesnek tartanának minket. Vagy éppen túl komolynak. Humortalannak, vagy idiótának. És ezért van az, hogy másnak mutatjuk magunkat, mint amilyenek vagyunk. Valaki azzal válik ki a tömegből, hogy mindig jó kedve van. Valaki azzal, hogy mindenkivel bunkó. Valaki azzal, hogy ő a legszebb. Valaki az eszével. Valaki a lazaságával. Valaki azzal, hogy mindenkinek vissza mer szólni. És szép lassan ezek a tulajdonságok felemésztik az igazi énünket. Ha valaki bunkó másokkal, és ezzel a tulajdonságával fogadták be egy társaságba, akkor onnantól kezdve még bunkóbb lesz, és már csak arra fog koncentrálni, hogy hol tudna beszólni másoknak. Ha valaki pl. vissza mer szólni a tanároknak, a végén feleslegesen is ezt fogja tenni. Az elején még csak azért szólt vissza nekik, mert igazságtalannak találta a döntésüket. De idővel már megszokásból, és poénból be fog szólni az illető a tanároknak, még akkor is, ha azok tényleg semmi rosszat nem tettek. Nos, ezen gondolkodtam egész matekon. Hogy vajon milyen lehet az emberek igazi énje? Mi lenne, ha mindig mindenki kimondaná, ami először eszébe jut, és nem próbálna meg vicces, menő, vagy laza lenni, egyszerűen csak önmagát adná. Azt hiszem, az a világ szívás lenne. És talán az is rossz, hogy mindenki megjátsza magát. De ha mindenki teljes mértékben önmaga lenne, megbántana másokat, nem fogadnák be egy társaságba, és hasonlók. Csak néha olyan nehéz játszani a szerepem. Játszani a jókedvűt, a vidámat, a mosolygósat, játszani azt a lányt, akinek olyan baromságok jutnak eszébe, hogy az már fáj. Játszani azt a lányt, aki a legtöbb őrültségben benne van, játszani a megértőt, a kedveset, aki nem bánt meg másokat. Néha olyan nehéz. Néha annyira jól esne megmondani a magamét akár a legjobb barátnőmnek is. Mert bármennyire szeretem, néha az agyamra megy. Vagy néha annyival egyszerűbb lenne egyszerűen csak lenni. Nem végig nevetni az egész napot, nem mosolyt eröltetni az arcomra, mikor a legszívesebben elbőgném magam. Néha olyan nehéz játszani a szerepem.

i don't understand it

Én annyira de annyira nem értem ezt az egészet. Jó kedvem volt. Tegnap még jó kedvem volt. Erre ma. Pocsék. A nap elején még most is jó kedvem volt, na de a végére?! Utolsó óra után beszélgettem vele, de nem volt valami jó, azt hiszem, túl érdektelen voltam vele. Mindenre csak -aha, -igen, -nem, -ja, -szerintem is, és ilyenek. Furcsa. Nem értem én ezt. Bírom őt, jobban mondva szeretem, de ha rosz kedvem van, akkor olyan undok és érdektelen tudok lenni még vele is. Pedig ez rossz. Ettől mindig elromlik minden. Ha jó kedvem van, jól el tudok beszélgetni vele, de ha nem... És ez annyira egy idegesítő érzés. Amúgy összeszedtem szerény szerelmi életem szálait. Az első srác, aki tetszett az A volt. Még talán 5.es koromban szerettem belé. Aztán nem voltunk túl jóban, és tudtam, hogy úgy sem lesz semmi, és (még mindig 5.ben) megismerkedtem egy másik sráccal. B-vel. B-vel össze is jöttem, és együtt voltunk egy darabig. Kb. 3-4 hónap múéva szakítottam vele, mert rájöttem, hogy még mindig A-t szeretem. Aztán B szépen feledésbe merült, és ismét csak A-ra koncentráltam. Aztán 5. és 6. közti nyáron megismerkedtem egy másik sráccal. Annyira helyes volt, flörtöltünk meg minden. De sajnos ahol megismertem, ott én csak 3 napig nyaraltam, és miután hazamentünk, C-vel sem beszéltem túl sokat. Bár felvett msnre, de nem nagyon beszéltünk. Ígyhát a nyár után C is a felejtőbe került, és még mindig ott maradt A, akit egyszerűen nem tudtam elfelejteni. Utána nagyon jóban lettem egy sráccal, de ő nem tetszett. Viszont hála neki, megismerkedtem egy másik sráccal, D-vel. Nagyon jól elvoltunk, mindig írt msnen, flörtöltünk, mondogatta, hogy aranyos vagyok, és webcamoztunk egy csomót. Szóval jól elvoltunk D-vel. De aztán elutaztunk egy hétre szüleimmel, és azóta nem nagyon beszéltünk, és ismét csak A maradt. Utána télen koriztunk egy csomót barátnőimmel, és ott is megismerkedtem egy sráccal, E-vel. Azt mondta E egyik haverja, hogy bejövök E-nek, de mivel E nem mondta, ezért ez a kapcsolat is megmaradt csak flörtölgetésnek, és megint csak ott kötöttem ki, hogy még mindig A tetszik. Aztán egy másik korizásnál megismertem F-et. Úgy éreztem, vele lehet valami, de mint kiderült, egy évvel fiatalabb nálam. Ez után ő is csak barát maradt. Aztán jött egy új srác a suliba. G. Ő is megtetszett. Nagyon jóban voltunk, sokat beszélgettünk, smseztünk, meg ilyenek. Csak aztán az egyik barátnőm mondta, hogy neki is tetszik G. Én pedig segítettem neki, hogy összejöjjenek. Mondván, hogy nekem még mindig ott van A. Aztán egyre többet beszéltem az egyik sráccal a suliból, H-val. Mindig mentünk fagyizni, sokat beszélgettünk, és akárhányan beszélgettünk, ha H elment mellettünk, mindig csak nekem köszönt. Akárhányan ottvoltunk, akárkik, mindig csak annyit mondott, hogy "Szia Noammy!". Szóval áá vele annyira jó volt minden. Mindig írt msnen, játszottunk, beszélgettünk, nagyon jól elvoltunk. De sajnos mellette még mindig éreztem valamit A iránt. Aztán jött még egy új srác a suliba. I. I-vel is nagyon jóban lettem, rengeteget beszéltünk, ölelések, puszik, és ilyesmik. És I-nek hála H lassan feledésbe merült, és egyre kevesebbet beszélgettünk. De aztán A-val kezdtem egyre többet beszélni, és így I is ment a süllyesztőbe, és most, 8.os fejjel még mindig A tetszik, akit pedig ennyi év után már ideje lenne elfelejteni. Nahát, leírtam nektek szerény szerelmi életem összekuszálódott szálait, és szét is bogoztam nektek, így talán átlátható a dolog. És még mindig ugyan az a srác tetszik, aki pedig nem szeret engem. Vagy de? Olyan jóban lettünk most. Nem tudom, mit érezhet. De azt tudom, hogy én szeretem Őt. Viszont ezeket a hangulatváltásaimat még mindig nem értem. Olyan idegesítő, az egyik pillanatban annyira boldog vagyok, de a másikban már sírni tudnék. És azt hiszem, ez eléggé elront mindent köztem és A közt mostanában, szóval meg kéne próbáljak mindig jókedvűenk lenni. Vagy legalább is jókedvűnek mutatkozni.

i love him

Annyira nem értem magamat mostanában. Az egyik pillanatban még olyan nagyon jó kedvem van, és mindenen tudok nevetni, de tényleg mindenen, még olyanokon is, ha valaki felmutatja a kisujját, a másik pillanatban pedig el tudnám bőgni magam. Olyan idegesítő ez a hangulatváltozás. És a hangulatváltások mellett még ott van a féltékenység. Azt hiszem, eddig még magamnak sem láttam be, hogy féltékeny vagyok. Nem is kicsit. Bárki beszél vele, meg tudnám folytani az illetőt. Persze csak ha csaj, ha srác, akkor nem nagyon zavar a dolog. Eddig azt hittem, én nem vagyok olyan, mint a többiek. Eddig azt hittem, én nem vagyok ilyen féltékenykedő tipus. De rá kellett jöjjek, hogy igenis féltékeny vagyok. Pedig nincs is mire, mivel Ő nem az enyém. Neki én csak egy csaj vagyok a többi közül. Talán. De talán nem. Talán többet jelentek neki. És én úgy érzem, hogy többet jelentek neki. Néha. De néha úgy érzem, még annyit se jelentek neki, mint a többiek. Egyszer elmegy mellettem, mint ha nem is ismerne, mint ha ott se lennék, mint ha nem is léteznék. A másik pillanatban pedig megkérdezi hogy elmegyek e vele és a haverjaival kajálni, vagy megkérdez, hogy vagyok, vagy odaül mellém, és beszélget velem, pedig a haverjai hívják, hogy menyjen már oda hozzájuk. Annyira nem értem én ezt. Nem tudok kiigazodni rajta. Pedig olyan jó lenne tudni, hogy mit is érez. Hogy hogy gondolja. Hogy amikor rámnéz, és mosolyog, és szemezünk egész nap, akkor ő mit gondol. Azt gondolja, hogy "ez a hülye megint engem néz", vagy azt gondolja, hogy "ezaz, megint engem néz". Olyan jó lenne tudni. És néha annyira jól esne megölelni. De félek, hogy mit gondolna rólam. Bár szoktam megölelni gyerekeket, ez ilyen hozzám tartozó szokás. Néha szükségem van arra, hogy megöleljek valakit. És nem tudom, mi sülne ki belőle, ha őt is megölelném. Hiányzik, hogy jóban legyünk. Persze most is jóban vagyunk, de hiányzik, hogy olyan igazán jóban legyünk. Együtt szilvesztereztünk. És megöleltem. És ő is megölelt. És megpusziltam, és nem ellenkezett. És kézenfogva sétáltunk. Aztán pedig mindketten úgy tettünk, mint ha mi sem történt volna. Lehet, hogy neki az a szilveszter semmit nem jelentett, se nekem elég sokat. Hiányzik az a nap, hiányzik, hogy megölelhessem, vagy megpuszilhassam anélkül, hogy furcsán nézne rám. Pedig én érzem, hogy ő is akarja. Valamennyire biztosan akarja, csak talán még magának sem vallja be. Az lehetetlen, hogy semmit ne érezzen irántam. Ő nem az az ölelgetős, puszilgatós, kézfogós, lányokkal sokat dumálós fajta. És sziveszterkor mégis megöleltük egymást, hagyta, hogy megpusziljam, és kézenfogva sétáltunk. Hiányzik az a nap, hiányzik az a felülmulhatatlan érzés.