simple plan - your love is a lie

I can't bite my tongue forever, while you try to play it cool. You can hide behind your stories, but don't take me for a fool. You can tell me that there is nobody else, but i feel it. (...) I know, your love is just a lie.
You're looking so innocent, but the guilt in your voice gives you away.

Hát nem igazán tudok most mit írni. Semmi nem jár mostanában a fejemben, csak egy srác. És hogy vajon szeret e. Egyszer arra jutok, hogy igen. Egyszer arra, hogy nem. Szóval bonyolult a dolog. De ma eldöntöttem: nem fog érdekelni. Én szeretem őt, és lehet, hogy ő is engem, de ha ezt nem képes kimutatni, ez van. Nem tudok tovább várni rá, miközben ő olyan lazán veszi ezt az egészet. Lehet neki semmit nem jelent. De akkor néha mért viselkedik úgy, mintha sokkal több lennék neki egy barátnál? Na de ebbe nem szeretnék most belemenni, mert igazából kész regényt tudnék írni hogy miért lenne lehetséges, hogy szeret, és miért lehetetlen.

Itt ültem, és gondolkoztam, hogy mit írjak. Kinéztem az ablakon. Eső. Szeretem az esőt. És ezzel szerintem még sokan vannak így. Gondolom ti is ismeritek az idézetet (Szeretek az esőben sétálni, mert ilyenkor senki sem látja, hogy sírok.) Hát én nem ezért szeretek az esőben sétálni. Engem valahogy felvidít. Mondjuk nem az ilyen hatalmas vihar, meg a hideg. Hanem amikor meleg van, és esik az eső. Az annyira jó érzés. Sétállni, érezni, ahogy a melegben a hideg esőcseppek leesnek, hallani az utcán a kopogását, és megfeletkezni mindenről. Vagy pont elgondolkozni valmain. És közben felfrissülni. Sétálni az esőbe, tele gondokkal, vagy éppen teljesen gondatlanul. Fantasztikus érzés. Egy szál toppban, szoknyában, barátokkal vagy egyedül. Mindenképpen olyan jó érzés. Felfrissülsz, és tudod, hogy most rajtad kívül rengetegen sétálnak még az esőben. És amikor kisüt a nap. És szivárvány lesz. Még jobb érzés. Már csak ezért is megéri az eső. (újabb idézet: Ahhoz, hogy lásd a szivárványt, végig kell nézned az esőt is.) Vagy amikor már elállt az eső, süt a nap, újra csiripelnek a madarak, repkednek a pillangók, te még mindig sétálsz, és ott van előtted egy pocsolya. A legtöbben talán kikerülnék. De én mindenféleképpen beleugranék, mint egy kisgyerek. Próbáljátok ki. Ugorjatok bele egy tócsába, mint kiskorotokban. Jó érzés. Arra a pár pillanatra újra gondtalan kisgyereknek érzed magad, és megfeletkezel a külvilágról. Csak egy pillanat, de megéri. Az ilyen pillanatok teszik jóvá a rossz napokat is. =)

somebody forget you. somebody remember you.

Voltál már úgy, hogy valaki elfelejtett téged? Mármint nem a szó 100%-os értelmében, nem úgy, hogy ismerted már az illetőt évek óta, és hírtelen azt sem tudta, hogy ki vagy, hanem úgy, hogy csináltál valamit, ami részedről egy jelentős dolog volt, és ezt valaki, aki fontos neked elfelejtette. Ha voltál már így, te is tudod, hogy ez milyen rossz érzés. Ha egy régi barát, egy régi ismerős, valaki, aki sokat jelent neked elfelejt egy számodra nagyon fontos dolgot. Mi történik ilyenkor? Úgy érzed, hogy a lehető legfájdalmasabb helyen szúrták beléd a kést, hogy átvertek, hogy megbántottak, hogy kihasználtak. De ha végig gondolod, nem éri meg szenvedni miatta. Ha elfelejtett valamit, ami neked fontos volt, akkor nem is szeret igazán. És bár mindig nagyon rossz érzés rájönni, hogy valaki nem szeret téged, de el kell fogadnod. Ugyanakkor ott vannak azok az emberek, akikkel nagyon régóta nem beszéltél, és mégis, ha látják rajtad, hogy nem vagy túl jól, odamennek, beszélgetnek veled, és felvidítanak. És ez sokkal jobb érzés, mint amilyen rossz az, ha elfeledkeznek rólad. Ha emlékeznek rád, az mindig többet jelent. Mert akkor tudod, hogy van legalább egy személy ezen a hátbatámadós, hazudós, kihasználós világon, akinek még tényleg sokat jelentessz, és aki nem csak azért kedves veled, hogy te is az legyél vele. Ez az az érzés, amiért bármit megéri. Mert ez az érzés mindig a legváratlanabb pillanatokban tör rád. Amikor úgy érzed, hogy nagyon magad alatt vagy, és már senki nincs, akire számíthatnál, mert aki nagyon fontos volt neked, az elfelejtett valamit, ami sokat jelentett neked, és amikor már úgy érzed, hogy végérvényesen pocsék napod volt, akkor hírtelen megjelenik valaki, akire a legkevésbé számítottál, és felvidít, elfeledteti veled a csalódások sorozatát, és emlékeztet arra, hogy mindig van valaki, akinek fontos vagy. Egy ilyen helyzetet nem lehet kierőszakolni, és várni is felesleges, mert minél váratlanabban történik, annál csodásabb érzés. Annál jobb tudni, hogy vannak emberek, akiknek sokat jelentessz. És ilyenkor rájössz, hogy felesleges szomorkodni valaki miatt, aki megbántott, mert nem érdemli meg. Sokkal inkább megérdemlik azok az emberek, akik rendesek veled, hogy jó kedved legyen, és ragaszd át mindenkire ezt a jókedvet, vidíts fel mindenkit még akkor is, amikor a lelked mélyén még mindig nagyon fáj, hogy elfeledkezett rólad valaki.

the things are changing.

Furcsa egy világban élünk. Mindig minden más, mint amire számítanánk. És talán pont ettől lesznek izgalmasak a dolgok, de néha pont ezek miatt a dolgok miatt lesz rossz kedvünk, ezek miatt a dolgok miatt vesztünk el egy jó barátot, vagy ezek miatt a dolgok miatt romlik meg a kapcsolatunk az emberekkel. Furcsa. A legjobb barátnőmmel kb. egy hónapja alig beszélek, csak pár szót a suliban. A legnagyobb ellenségem jóformán a legjobb barátommá vált, az a srác, akit eddig a világon a legjobban szerettem barátilag, az néha kezd idegesíteni, az a srác, aki nagyon megbántott, és kb. 1 évig nem beszéltünk újra az egyik legjobb fiú barátom lett, az a srác, akivel szinte minden nap együtt mentem haza, és nagyon jókat tudtunk beszélgetni, az mostanra kifejezetten idegesítő lett számomra, az a csaj, akivel régebben mindent meg tudtam beszélni, és mindig tudtunk egymásnak segíteni, mostanában a legtöbb gondom forrásává vált. Igen. A dolgok változnak. És hogy jó e? Nem feltétlenül. Persze amikor újra jóban leszek valakivel, az nagyon jó. De amikor valaki mással, akit eddig szinte mindennél jobban szerettem, megromlik a kapcsolatom, az meglehetősen rossz érzés. És a srác aki tetszik.. Hát vele a legfurcsábbak a dolgok. Mikor megismerkedtünk nem voltunk túl jóban. De azóta annyira jó lett a viszonyunk, nagyon jó barátok lettünk. És most megint kezd minden visszazökkenni a régi kerékvágásba, és kezdünk egyre kevesebbet beszélgetni. És ez például a változások egyik legrosszabb fajtája. Mért van az, hogy minél jobban ragaszkodunk egy emberhez, annál biztosabb lesz az, hogy előbb-utóbb el fogjuk veszíteni? Mármint nem olyan értelemben, hogy meghal. Hanem hogy el fogunk távolodni egymástól, össze fogunk veszni, vagy hasonlók. Sokkal egyszerűbb lenne, ha az ilyen kapcsolatok örökre megmaradnának. Bár talán akkor nem ismerkednénk meg új emberekkel, nem szövődnének újabb barátságok, és hasonlók. De szerintem ez akkor is rossz. Vagy nem? Igazából én sem tudom. De mindegy is, a lényeg annyi, hogy a dolgok mindig vátoznak, hol rossz irányba, hol jó felé. És a változások mindig furcsák. Mire megszokjuk az új helyzetet, mire hozzászokunk valaki hiányához, akit régen annyira szerettünk, vagy mire megszokjuk valaki jelenlétét, akit régen látni sem akartunk, a dolgok megint megváltoznak, és újra meg kell szokjuk őket. Persze vannak olyan emberek, akik örökre az életünk részét fogják képezni. A több mint 10 éves barátságok, a család, és hasonlók. Ezek örökre a részünkké váltak. De talán, és ez a változások legrosszabb formája, akár őket is örökre elveszíthetjük egy vita folytán, ahol nem voltunk elég okosak, hogy belássuk, a másiknak volt igaza. És erre csak akkor fogunk rájönni, amikor már végérvényesen helyrehozhatatlanná vállnak a dolgok.

sometimes i don't understand him.

Néha annyira nem értem őt. Egyik pillanatban bunkó, a másikban meg nem, a harmadikban pedig kifejezetten aranyos. Furcsa, és kiismerhetetlen. Talán pont ez az, ami tetszik benne. Nem is tudom. És ez zavar a legjobban. Gőzöm sincs, miért szeretem még mindig. De most nem is ez a lényeg. Matek órán nagyon unatkoztam, és tudjátok min kezdtem el gondolkodni? Azon, hogy az emberek mind csak egy szerepet játszanak. Pletykálnak, hazudnak, és tettetik, hogy ilyenek, vagy éppen olyanok. És lehet, hogy mindenki azt mondja magáról, hogy ő nem szokta megjátszani magát mások előtt. De ilyen ember szerintem nincs. Aki ezt állítja, az egyértelműen hazudik. Megjátszuk magunkat, hogy befogadjanak. Megjátszuk magunkat, hogy menőnek tartsanak, hogy mi legyünk a legnépszerűbbek, hogy kitűnjünk a tömegből, hogy megkapjuk azt a szeretetet, amire vágyunk. De vajon tényleg ez kell e nekünk? Most sokak azt gondolják, azt fogom írni, hogy nem. De a válasz igen, tényleg ez kell nekünk. Ha nem játszanánk meg néha magunk, ha nem hazudnánk, akkor nem lennének barátaink. Mert valljuk be, nekik is hazudunk, mint mindenki másnak. Ha mindenki az igazi énjét adná, megbántanánk másokat. Talán túl gyerekesnek tartanának minket. Vagy éppen túl komolynak. Humortalannak, vagy idiótának. És ezért van az, hogy másnak mutatjuk magunkat, mint amilyenek vagyunk. Valaki azzal válik ki a tömegből, hogy mindig jó kedve van. Valaki azzal, hogy mindenkivel bunkó. Valaki azzal, hogy ő a legszebb. Valaki az eszével. Valaki a lazaságával. Valaki azzal, hogy mindenkinek vissza mer szólni. És szép lassan ezek a tulajdonságok felemésztik az igazi énünket. Ha valaki bunkó másokkal, és ezzel a tulajdonságával fogadták be egy társaságba, akkor onnantól kezdve még bunkóbb lesz, és már csak arra fog koncentrálni, hogy hol tudna beszólni másoknak. Ha valaki pl. vissza mer szólni a tanároknak, a végén feleslegesen is ezt fogja tenni. Az elején még csak azért szólt vissza nekik, mert igazságtalannak találta a döntésüket. De idővel már megszokásból, és poénból be fog szólni az illető a tanároknak, még akkor is, ha azok tényleg semmi rosszat nem tettek. Nos, ezen gondolkodtam egész matekon. Hogy vajon milyen lehet az emberek igazi énje? Mi lenne, ha mindig mindenki kimondaná, ami először eszébe jut, és nem próbálna meg vicces, menő, vagy laza lenni, egyszerűen csak önmagát adná. Azt hiszem, az a világ szívás lenne. És talán az is rossz, hogy mindenki megjátsza magát. De ha mindenki teljes mértékben önmaga lenne, megbántana másokat, nem fogadnák be egy társaságba, és hasonlók. Csak néha olyan nehéz játszani a szerepem. Játszani a jókedvűt, a vidámat, a mosolygósat, játszani azt a lányt, akinek olyan baromságok jutnak eszébe, hogy az már fáj. Játszani azt a lányt, aki a legtöbb őrültségben benne van, játszani a megértőt, a kedveset, aki nem bánt meg másokat. Néha olyan nehéz. Néha annyira jól esne megmondani a magamét akár a legjobb barátnőmnek is. Mert bármennyire szeretem, néha az agyamra megy. Vagy néha annyival egyszerűbb lenne egyszerűen csak lenni. Nem végig nevetni az egész napot, nem mosolyt eröltetni az arcomra, mikor a legszívesebben elbőgném magam. Néha olyan nehéz játszani a szerepem.

i don't understand it

Én annyira de annyira nem értem ezt az egészet. Jó kedvem volt. Tegnap még jó kedvem volt. Erre ma. Pocsék. A nap elején még most is jó kedvem volt, na de a végére?! Utolsó óra után beszélgettem vele, de nem volt valami jó, azt hiszem, túl érdektelen voltam vele. Mindenre csak -aha, -igen, -nem, -ja, -szerintem is, és ilyenek. Furcsa. Nem értem én ezt. Bírom őt, jobban mondva szeretem, de ha rosz kedvem van, akkor olyan undok és érdektelen tudok lenni még vele is. Pedig ez rossz. Ettől mindig elromlik minden. Ha jó kedvem van, jól el tudok beszélgetni vele, de ha nem... És ez annyira egy idegesítő érzés. Amúgy összeszedtem szerény szerelmi életem szálait. Az első srác, aki tetszett az A volt. Még talán 5.es koromban szerettem belé. Aztán nem voltunk túl jóban, és tudtam, hogy úgy sem lesz semmi, és (még mindig 5.ben) megismerkedtem egy másik sráccal. B-vel. B-vel össze is jöttem, és együtt voltunk egy darabig. Kb. 3-4 hónap múéva szakítottam vele, mert rájöttem, hogy még mindig A-t szeretem. Aztán B szépen feledésbe merült, és ismét csak A-ra koncentráltam. Aztán 5. és 6. közti nyáron megismerkedtem egy másik sráccal. Annyira helyes volt, flörtöltünk meg minden. De sajnos ahol megismertem, ott én csak 3 napig nyaraltam, és miután hazamentünk, C-vel sem beszéltem túl sokat. Bár felvett msnre, de nem nagyon beszéltünk. Ígyhát a nyár után C is a felejtőbe került, és még mindig ott maradt A, akit egyszerűen nem tudtam elfelejteni. Utána nagyon jóban lettem egy sráccal, de ő nem tetszett. Viszont hála neki, megismerkedtem egy másik sráccal, D-vel. Nagyon jól elvoltunk, mindig írt msnen, flörtöltünk, mondogatta, hogy aranyos vagyok, és webcamoztunk egy csomót. Szóval jól elvoltunk D-vel. De aztán elutaztunk egy hétre szüleimmel, és azóta nem nagyon beszéltünk, és ismét csak A maradt. Utána télen koriztunk egy csomót barátnőimmel, és ott is megismerkedtem egy sráccal, E-vel. Azt mondta E egyik haverja, hogy bejövök E-nek, de mivel E nem mondta, ezért ez a kapcsolat is megmaradt csak flörtölgetésnek, és megint csak ott kötöttem ki, hogy még mindig A tetszik. Aztán egy másik korizásnál megismertem F-et. Úgy éreztem, vele lehet valami, de mint kiderült, egy évvel fiatalabb nálam. Ez után ő is csak barát maradt. Aztán jött egy új srác a suliba. G. Ő is megtetszett. Nagyon jóban voltunk, sokat beszélgettünk, smseztünk, meg ilyenek. Csak aztán az egyik barátnőm mondta, hogy neki is tetszik G. Én pedig segítettem neki, hogy összejöjjenek. Mondván, hogy nekem még mindig ott van A. Aztán egyre többet beszéltem az egyik sráccal a suliból, H-val. Mindig mentünk fagyizni, sokat beszélgettünk, és akárhányan beszélgettünk, ha H elment mellettünk, mindig csak nekem köszönt. Akárhányan ottvoltunk, akárkik, mindig csak annyit mondott, hogy "Szia Noammy!". Szóval áá vele annyira jó volt minden. Mindig írt msnen, játszottunk, beszélgettünk, nagyon jól elvoltunk. De sajnos mellette még mindig éreztem valamit A iránt. Aztán jött még egy új srác a suliba. I. I-vel is nagyon jóban lettem, rengeteget beszéltünk, ölelések, puszik, és ilyesmik. És I-nek hála H lassan feledésbe merült, és egyre kevesebbet beszélgettünk. De aztán A-val kezdtem egyre többet beszélni, és így I is ment a süllyesztőbe, és most, 8.os fejjel még mindig A tetszik, akit pedig ennyi év után már ideje lenne elfelejteni. Nahát, leírtam nektek szerény szerelmi életem összekuszálódott szálait, és szét is bogoztam nektek, így talán átlátható a dolog. És még mindig ugyan az a srác tetszik, aki pedig nem szeret engem. Vagy de? Olyan jóban lettünk most. Nem tudom, mit érezhet. De azt tudom, hogy én szeretem Őt. Viszont ezeket a hangulatváltásaimat még mindig nem értem. Olyan idegesítő, az egyik pillanatban annyira boldog vagyok, de a másikban már sírni tudnék. És azt hiszem, ez eléggé elront mindent köztem és A közt mostanában, szóval meg kéne próbáljak mindig jókedvűenk lenni. Vagy legalább is jókedvűnek mutatkozni.

i love him

Annyira nem értem magamat mostanában. Az egyik pillanatban még olyan nagyon jó kedvem van, és mindenen tudok nevetni, de tényleg mindenen, még olyanokon is, ha valaki felmutatja a kisujját, a másik pillanatban pedig el tudnám bőgni magam. Olyan idegesítő ez a hangulatváltozás. És a hangulatváltások mellett még ott van a féltékenység. Azt hiszem, eddig még magamnak sem láttam be, hogy féltékeny vagyok. Nem is kicsit. Bárki beszél vele, meg tudnám folytani az illetőt. Persze csak ha csaj, ha srác, akkor nem nagyon zavar a dolog. Eddig azt hittem, én nem vagyok olyan, mint a többiek. Eddig azt hittem, én nem vagyok ilyen féltékenykedő tipus. De rá kellett jöjjek, hogy igenis féltékeny vagyok. Pedig nincs is mire, mivel Ő nem az enyém. Neki én csak egy csaj vagyok a többi közül. Talán. De talán nem. Talán többet jelentek neki. És én úgy érzem, hogy többet jelentek neki. Néha. De néha úgy érzem, még annyit se jelentek neki, mint a többiek. Egyszer elmegy mellettem, mint ha nem is ismerne, mint ha ott se lennék, mint ha nem is léteznék. A másik pillanatban pedig megkérdezi hogy elmegyek e vele és a haverjaival kajálni, vagy megkérdez, hogy vagyok, vagy odaül mellém, és beszélget velem, pedig a haverjai hívják, hogy menyjen már oda hozzájuk. Annyira nem értem én ezt. Nem tudok kiigazodni rajta. Pedig olyan jó lenne tudni, hogy mit is érez. Hogy hogy gondolja. Hogy amikor rámnéz, és mosolyog, és szemezünk egész nap, akkor ő mit gondol. Azt gondolja, hogy "ez a hülye megint engem néz", vagy azt gondolja, hogy "ezaz, megint engem néz". Olyan jó lenne tudni. És néha annyira jól esne megölelni. De félek, hogy mit gondolna rólam. Bár szoktam megölelni gyerekeket, ez ilyen hozzám tartozó szokás. Néha szükségem van arra, hogy megöleljek valakit. És nem tudom, mi sülne ki belőle, ha őt is megölelném. Hiányzik, hogy jóban legyünk. Persze most is jóban vagyunk, de hiányzik, hogy olyan igazán jóban legyünk. Együtt szilvesztereztünk. És megöleltem. És ő is megölelt. És megpusziltam, és nem ellenkezett. És kézenfogva sétáltunk. Aztán pedig mindketten úgy tettünk, mint ha mi sem történt volna. Lehet, hogy neki az a szilveszter semmit nem jelentett, se nekem elég sokat. Hiányzik az a nap, hiányzik, hogy megölelhessem, vagy megpuszilhassam anélkül, hogy furcsán nézne rám. Pedig én érzem, hogy ő is akarja. Valamennyire biztosan akarja, csak talán még magának sem vallja be. Az lehetetlen, hogy semmit ne érezzen irántam. Ő nem az az ölelgetős, puszilgatós, kézfogós, lányokkal sokat dumálós fajta. És sziveszterkor mégis megöleltük egymást, hagyta, hogy megpusziljam, és kézenfogva sétáltunk. Hiányzik az a nap, hiányzik az a felülmulhatatlan érzés.