there is a river of tears.

Elfelejteni valakit, aki egyszer nagyon- nagyon fontos volt neked nem könnyű. De nem is lehetetlen. Nagyon nehéz, hosszú, és fájdalmas. De ha úgy is csak fájdalmat okozna neked, el kell engedned. És mi van ha végre sikerül elfelejteni azt az embert akit mindennél jobban szerettél? Jön majd más, aki sokat jelent neked. De ő is össze fog törni téged. Egyszer mindenki meg fog bántani, de neked kell eldönteni, hogy ki érdemli meg, hogy szenvedj miatta. És nem érdemli ezt meg olyan sok ember, mint akinek mi megbocsájtunk. Szomorú, de igaz. Nincs olyan ember aki még sohasem bántott volna meg minket. És nem hiszem, hogy ez csak nálam van így. Jó, lehet, hogy van nagyon kevés ember, akivel sosem veszekszünk, de az nem azt jelenti, hogy nem is bántott még meg minket. Csak tovább léptünk rajta veszekedés nélkül. Tudjátok mi a furcsa még? Hogy miután végre sikerül nagyjából elfelejteni azt az embert, aki miatt annyiszor voltál szomorú, nem leszel sokkal boldogabb. És csak még gyengébb leszel, mint előtte. Még inkább szükséged lesz a szeretetre. Utálom ezt. Utálom ezt az érzést. Utálom ezt az egészet. Annyira jó lenne néha elmenni innen. Mindegy, hogy hova, csak el innen, jó messzire mindentől és mindenkitől. El a távoli ismeretlenbe, tiszta lappal indulni, és itthon hagyni ezeket az érzéseket. Néha annyira jó lenne ha egyszerűen csak ki tudnám kapcsolni az érzéseket, mint a TV-t vagy gépet vagy telefont. Egy gombnyomás, és megszűnne ez a sok kavargó érzés. Annyira jó lenne. De tudom, hogy nem csak nekem ilyen nehéz, és előbb-utóbb úgy is minden szép és jó lesz. Legalább egy darabig . . .