i love him

Annyira nem értem magamat mostanában. Az egyik pillanatban még olyan nagyon jó kedvem van, és mindenen tudok nevetni, de tényleg mindenen, még olyanokon is, ha valaki felmutatja a kisujját, a másik pillanatban pedig el tudnám bőgni magam. Olyan idegesítő ez a hangulatváltozás. És a hangulatváltások mellett még ott van a féltékenység. Azt hiszem, eddig még magamnak sem láttam be, hogy féltékeny vagyok. Nem is kicsit. Bárki beszél vele, meg tudnám folytani az illetőt. Persze csak ha csaj, ha srác, akkor nem nagyon zavar a dolog. Eddig azt hittem, én nem vagyok olyan, mint a többiek. Eddig azt hittem, én nem vagyok ilyen féltékenykedő tipus. De rá kellett jöjjek, hogy igenis féltékeny vagyok. Pedig nincs is mire, mivel Ő nem az enyém. Neki én csak egy csaj vagyok a többi közül. Talán. De talán nem. Talán többet jelentek neki. És én úgy érzem, hogy többet jelentek neki. Néha. De néha úgy érzem, még annyit se jelentek neki, mint a többiek. Egyszer elmegy mellettem, mint ha nem is ismerne, mint ha ott se lennék, mint ha nem is léteznék. A másik pillanatban pedig megkérdezi hogy elmegyek e vele és a haverjaival kajálni, vagy megkérdez, hogy vagyok, vagy odaül mellém, és beszélget velem, pedig a haverjai hívják, hogy menyjen már oda hozzájuk. Annyira nem értem én ezt. Nem tudok kiigazodni rajta. Pedig olyan jó lenne tudni, hogy mit is érez. Hogy hogy gondolja. Hogy amikor rámnéz, és mosolyog, és szemezünk egész nap, akkor ő mit gondol. Azt gondolja, hogy "ez a hülye megint engem néz", vagy azt gondolja, hogy "ezaz, megint engem néz". Olyan jó lenne tudni. És néha annyira jól esne megölelni. De félek, hogy mit gondolna rólam. Bár szoktam megölelni gyerekeket, ez ilyen hozzám tartozó szokás. Néha szükségem van arra, hogy megöleljek valakit. És nem tudom, mi sülne ki belőle, ha őt is megölelném. Hiányzik, hogy jóban legyünk. Persze most is jóban vagyunk, de hiányzik, hogy olyan igazán jóban legyünk. Együtt szilvesztereztünk. És megöleltem. És ő is megölelt. És megpusziltam, és nem ellenkezett. És kézenfogva sétáltunk. Aztán pedig mindketten úgy tettünk, mint ha mi sem történt volna. Lehet, hogy neki az a szilveszter semmit nem jelentett, se nekem elég sokat. Hiányzik az a nap, hiányzik, hogy megölelhessem, vagy megpuszilhassam anélkül, hogy furcsán nézne rám. Pedig én érzem, hogy ő is akarja. Valamennyire biztosan akarja, csak talán még magának sem vallja be. Az lehetetlen, hogy semmit ne érezzen irántam. Ő nem az az ölelgetős, puszilgatós, kézfogós, lányokkal sokat dumálós fajta. És sziveszterkor mégis megöleltük egymást, hagyta, hogy megpusziljam, és kézenfogva sétáltunk. Hiányzik az a nap, hiányzik az a felülmulhatatlan érzés.