sometimes i don't understand him.

Néha annyira nem értem őt. Egyik pillanatban bunkó, a másikban meg nem, a harmadikban pedig kifejezetten aranyos. Furcsa, és kiismerhetetlen. Talán pont ez az, ami tetszik benne. Nem is tudom. És ez zavar a legjobban. Gőzöm sincs, miért szeretem még mindig. De most nem is ez a lényeg. Matek órán nagyon unatkoztam, és tudjátok min kezdtem el gondolkodni? Azon, hogy az emberek mind csak egy szerepet játszanak. Pletykálnak, hazudnak, és tettetik, hogy ilyenek, vagy éppen olyanok. És lehet, hogy mindenki azt mondja magáról, hogy ő nem szokta megjátszani magát mások előtt. De ilyen ember szerintem nincs. Aki ezt állítja, az egyértelműen hazudik. Megjátszuk magunkat, hogy befogadjanak. Megjátszuk magunkat, hogy menőnek tartsanak, hogy mi legyünk a legnépszerűbbek, hogy kitűnjünk a tömegből, hogy megkapjuk azt a szeretetet, amire vágyunk. De vajon tényleg ez kell e nekünk? Most sokak azt gondolják, azt fogom írni, hogy nem. De a válasz igen, tényleg ez kell nekünk. Ha nem játszanánk meg néha magunk, ha nem hazudnánk, akkor nem lennének barátaink. Mert valljuk be, nekik is hazudunk, mint mindenki másnak. Ha mindenki az igazi énjét adná, megbántanánk másokat. Talán túl gyerekesnek tartanának minket. Vagy éppen túl komolynak. Humortalannak, vagy idiótának. És ezért van az, hogy másnak mutatjuk magunkat, mint amilyenek vagyunk. Valaki azzal válik ki a tömegből, hogy mindig jó kedve van. Valaki azzal, hogy mindenkivel bunkó. Valaki azzal, hogy ő a legszebb. Valaki az eszével. Valaki a lazaságával. Valaki azzal, hogy mindenkinek vissza mer szólni. És szép lassan ezek a tulajdonságok felemésztik az igazi énünket. Ha valaki bunkó másokkal, és ezzel a tulajdonságával fogadták be egy társaságba, akkor onnantól kezdve még bunkóbb lesz, és már csak arra fog koncentrálni, hogy hol tudna beszólni másoknak. Ha valaki pl. vissza mer szólni a tanároknak, a végén feleslegesen is ezt fogja tenni. Az elején még csak azért szólt vissza nekik, mert igazságtalannak találta a döntésüket. De idővel már megszokásból, és poénból be fog szólni az illető a tanároknak, még akkor is, ha azok tényleg semmi rosszat nem tettek. Nos, ezen gondolkodtam egész matekon. Hogy vajon milyen lehet az emberek igazi énje? Mi lenne, ha mindig mindenki kimondaná, ami először eszébe jut, és nem próbálna meg vicces, menő, vagy laza lenni, egyszerűen csak önmagát adná. Azt hiszem, az a világ szívás lenne. És talán az is rossz, hogy mindenki megjátsza magát. De ha mindenki teljes mértékben önmaga lenne, megbántana másokat, nem fogadnák be egy társaságba, és hasonlók. Csak néha olyan nehéz játszani a szerepem. Játszani a jókedvűt, a vidámat, a mosolygósat, játszani azt a lányt, akinek olyan baromságok jutnak eszébe, hogy az már fáj. Játszani azt a lányt, aki a legtöbb őrültségben benne van, játszani a megértőt, a kedveset, aki nem bánt meg másokat. Néha olyan nehéz. Néha annyira jól esne megmondani a magamét akár a legjobb barátnőmnek is. Mert bármennyire szeretem, néha az agyamra megy. Vagy néha annyival egyszerűbb lenne egyszerűen csak lenni. Nem végig nevetni az egész napot, nem mosolyt eröltetni az arcomra, mikor a legszívesebben elbőgném magam. Néha olyan nehéz játszani a szerepem.