csalódás - nem tudom.

Csalódni. Mindig csak csalódni. Miért van az, hogy minél jobban szeretek valakit, és minél jobban kötődök hozzá, annál valószínűbb, hogy csalódni fogok benne? Ez mindig így van. Mindig csalódni kell azokban, akiket a legjobban szeretünk. Talán mert túlságosan is szeretjük őket, vagy mert azt hisszük, hogy ők is ugyan úgy szeretnek minket, mint mi őket. Nem tudom. De az biztos, hogy mindig csalódok azokban, akiket a legjobban szeretek. Négy srác, akik mindennél többet jelentenek nekem. Négy, és ebből a négyből háromban csalódtam, és már csak az egyikre számíthatok, hogy felvidítja a napomat, és elfeledteti velem legalább 10 percre, hogy három olyan emberben csalódtam, akik nagyon sokat jelentettek számomra. És a legviccesebb az, hogy ez őket nem is zavarja. Najó, ez így nem igaz. Az egyiküket zavarta, de attol még szarul esett, ami történt, és biztos kell egy-két nap, hogy kiheverjem. A másikuka pedig nem is igazán tudja hogí megbántott, mert nem nagyon mutattam, csak egyszerűen szarul esett. De a harmadik. A harmadik, aki tényleg a leges legtöbbet jelenti nekem ezen a földön, ő nem foglalkozott vele, hogy megbántott. Pedig neki mondtam, hogy gonosz. Semmi bocsánatkérés, semmi nem úgy gondoltam, semmi. És talán nem is az fájt a legjobban, hogy megbántott, hanem az, hogy nem érdekelte őt. Én tényleg mindent megteszek, hogy sokat jelentsek neki. Nem lógok rajta, nem zaklatom, ugyanakkor egész sokat szoktunk beszélni, és jól elvagyunk. Talán megtaláltam az arany középutat. Se nem sok, se nem kevés. De akkor mért nem jelentek neki annyit, mint ő nekem? Mert biztos vagyok benne, hogy nem jelentek neki annyit. Ha annyit jelentenék neki, akkor zavarná, hogy megbántott engem. Sőtt, akkor odafigyelt volna arra, hogy ne bántson meg. De nem jelentek neki annyit, nem figyelt oda, megbántott, és most szarul esik. Mindig azokban csalódunk, akiket szeretünk. És azthiszem, tudom is, hogy miért. Mert szeretjük őket, azt hisszük, ők is szeretnek minket, azt reméljük, hogy ez a kapcsolat (még ha csak egy nagyon erőss barátság is) örökre megmarad, hiszünk benne, hogy sokat jelentünk a másiknak, és kizárjuk annak a lehetőségét, hogy talán a másik nem szeret minket annyira, talán neki csak egy ember vagyunk a sok közül. Pedig erre a lehetőségre is gondolnunk kellene, és akkor talán nem fájna annyira a csalódás. Talán akkor könyebb lenne. Biztos, hogy könnyebb lenne, ha számítanánk rá. De ha számítanánk rá, nem tudnánk olyan felszabadultak lenni az illető társaságában, mert számítanánk rá, hogy csalódni fogunk benne. De talán könnyebb nem remélni és nem csalódni, mint a váratlanul a földre esni. Nem tudom.