nem tudom

Huhh, hát elég régen írtam. Elég sok minden történt, volt, hogy úgy gondoltam, hogy el fogom felejteni, volt, hogy rájöttem, hogy ez nem fog menni, aztán újra elhatároztam, hogy már pedig menni fog. Mindig elhatározom, és biztos vagyok benne, hogy menni fog, és amikor már kezdeném magam egész jól érezni nélküle, történik valami. Egy mosoly, egy kedves szó, egy ölelés, egy tökéletes nap. Bármi. És ez mindig ad egy kis reményt. Olyan, mint ha egy hosszú- hosszú alagútban futnék, és gyakran elesnék. De néha meglátnám a fényt, és gyorsan felpattannék, és másodpercek alatt beleélném magam, hogy el fogom érni a fényt, és nem fogok elesni, és ahogy egyre gyorsabban futok a fény felé, az egyre messzebbre kerül, majd hirtelen elesek. Elesek, és sokáig lent maradok. Majd egy kis idő után sikerül feltápászkodnom, és elindulni az ellenkező irányba, kiérni a hosszú- hosszú alagútból, de egy pillanatra visszatekintek a vállam fölött, és ismét megpillantom a fényt, és megint elindulok felé, elkezdek futni, rohanni, és ismét elesek. Mindig elesek. És ez kikészít. Szeretem. És tudom, hogy ő nem szeret. De annyi szép emlékem van vele. Olyan rendes volt velem, nem is egyszer, amilyen másokkal sohasem. Olyan dolgokat mondott nekem, amiket nem néztem volna ki belőle sohasem. Olyan rendes volt velem, amit amikor meséltem az egyik haverjának, eléggé meglepődött. Rendes volt. Nagyon. És még néha most is az, de egyre ritkábban. És tudjátok mi a legrosszabb? Hogy annyi szomorú napot okoz nekem. És mégis, elég egy kedves szó Tőle, és boldogabb vagyok mint valaha. És volt, hogy eldöntöttem, hogy nem akarok kedves szavakat hallani tőle, hátha akkor el tudom felejteni. És ezt próbáltam nemrég is. De egyszerűen annyira hiányzott a boldogság az életemből, hogy nem bírtam ki, a közelébe kellett mennem, hogy halljak egy kedves szót, vagy lássak egy gyönyörű mosolyt. És nem tudom, mi lenne a legjobb. Megpróbálni ezek nélkül a fantasztikus apróságok nélkül élni, amíg el nem felejtem Őt, vagy tudni, hogy semmi esélyem, gyakran elesni az alagútban, tudni, hogy még nagyon sokáig nem fogom elérni a fényt, de boldognak lenni, akárhányszor feltűnik a remény az alagút végén. Nem tudom. Egyszerűen nem tudom mit tegyek. Azt hiszem, talán meg kéne próbálnom visszaállítani a régi kapcsolatunkat. Bár már próbáltam, de még egyszer, utoljára megpróbálom. De ha nem fog sikerülni, lehet önszántamból leülök az alagút közepén a hideg köre, és várok, hogy jöjjön valaki, vagy valami, ami eltünteti az alagutat, és újra a napos szabadban találom majd magam. Mert azt hiszem, semmi mást nem tudok tenni. Ki kell bírni a napokat, heteket, hónapokat, talán éveket a hideg kövön az alagút közepén, ha nem fog sikerülni a tervem.