??

Na jó, én ezt már komolyan NEM HISZEM EL!! Mért kell mindennek akkor elromlania, amikor már kezdene rendbe jönni? Jó volt minden. Boldog voltam. Úgy igazán boldog. Úgy, mint már nagyon régen. És most? Most nem. Megint nem. Mert mindig minden rossz lesz. És persze, tudom, ez után meg majd megint minden jó lesz. De mi értelme van, ha utána megint újra minden rossz lesz? Mért nem lehet minden mindig jó? Vagy inkább legyen rossz két évig minden, és utána örökké minden szép. De hogy egy hétig minden jó két hétig minden szar.. Nem, ez így nem megy. Nekem nem. Lehet, hogy másnak megy, és lehet, hogy én vagyok a gyenge, de nem, ez már nem megy nekem. Most nem történt semmi olyan iszonyú nagy dolog, hogy huhh, de sajnálni kéne engem. Nem, nem történt semmi ilyen. Nem kell sajnálni sem. De én ezt már akkor sem bírom így tovább. Kikészít, hogy mindig minden elromlik, amikor már jó lenne, és aztán minden olyan sokáig rossz, és hirtelen megint jó lesz. Nem, én ezt nem bírom így. Gyenge vagyok, oké, elhiszem, nem is kell mondani. De kikészít engem ez az egész. Éreztétek már valaha, hogy el akartok tűnni? Vajon észrevenné valaki? Hiányoznék valakinek? Nem vagyok benne biztos. De nagyon szeretnék eltűnni néha, eltűnni a fájdalmak elől, eltűnni a csalódások elől, eltűnni. Csak eltűnni néha egy-egy napra. Átgondolni a dolgokat, egyedül lenni, kisírni magam, és aztán újult erővel belevágni mindenbe. Azt hiszem, igazán szükségem lenne rá, hogy eltűnjek pár napra. El akarok tűnni. El KELL tűnnöm.

i really love you

Hát, régen írtam. De most megint itt vagyok, még mindig boldogan. Annyira jó most minden. Azt hiszem, szeret engem. Nem vagyok benne biztos, és talán a szeret túl erős szó. De kedvel. Igen. Mindenképpen nagyon kedvel engem. Olyan rendes velem. Nem lenne ilyen, ha nem kedvelne. És ő ilyen velem. Tehát kedvel. Ez annyira jó. Olyan boldog vagyok most. Nem vagyunk együtt, vagy ilyesmi. De az az érzés, amikor a szemébe nézek. Amikor hallom, ahogy a nevemet mondja. Amikor küld egy mosolyt felém. Az a pillanat pótolhatatlan, és mindent megér. Annyira jó. Boldog vagyok. Azt hiszem, most már így is fog maradni. Remélem, lesz köztünk valami. Elvégre itt a nyár, mindenkit elkap a szerelem szele. Engem is elkapott. Őt is elkaphatná. De talán el is kapta. Tudjátok, annyira jó, ha szerettek valakit. És ez a valaki annyival boldoggá tud tenni titeket, hogy a szemetekbe néz, és elkezd mosolyogni. Ez olyan fantasztikus érzés. Szeretni, és érezni, hogy több van itt, mint szimpla barátság. Bár talán még sem kedvel. Mert amíg ő nem mondja azt nekem, hogy szeret, vagy kedvel, addig én ebben nem lehetek biztos. De nekem egyelőre annyi is elég, hogy én úgy érzem, hogy nagyon kedvel. És annyira jó ezt érezni. Remélem, most, hogy itt a nyár, össze is fog jönni a dolog Vele. Olyan régóta várok erre, és most végre úgy érzem, sikerülhet. És ha sikerülne, én lennék a leges legboldogabb ember a világon, ezt biztosan állíthatom. Szurkoljatok, hogy én legyek a legboldogabb. Hogy összejöjjön a dolog Vele. :)

ismét boldogság. :)

Na gyerekek, fel vagyok dobva. Igazából nem tudom miért, csak kezd rendeződni most minden. Már nem kell tanulni, mindenkivel jóban vagyok akivel akarok, és annyi szép idézetet találtam mostanában hogy az csak na. :) Boldogság van, boldogság. Annyira örülök :) Kitartást mindenkinek akinek valami mostanában nem oké az életében. Mert rendbe fog jönni. Mindig minden rendbe jön. Örömmel jelenthetem ki, hogy addig futottam, amíg ki nem értem az alagútból. Hál' Istennek :D És mindenkinek sikerülni fog, akinek mostanában nem sikerülnek a dolgok. Mindig így van. Minden olyan rossz, és teljesen azt érzed, hogy ilyen is lesz. És amikor kezded elfogadni hogy nem fognak rendbe jönni a dolgok, minden megint elkezd majd jóra fordulni. Kisüt a nap, madarak, szivárvány, pillangók, meg mi egy más. Szóval minden jó lesz :D És jajj, nem is tudom, mit mondjak. Egyszerűen boldog vagyok. Pedig semmi olyan extra nem történt. Boldogság van, boldogság, újra látlak téged, újra hallom hangodat, s foghatom kezedet. :) Boldogság van gyerekek, boldogság. :)

please. please. please !!!

Úristen! Kérlek szépen, döntsd már el hogy mi a fenét akarsz!!

Na jó, én ezt már komolyan nem hiszem el! Egyik nap mikor kezdeményezek, tök bunkó, és ettől elmegy a kedvem ettől az egésztől. Aztán egész nap sz*rik a fejemre, majd hirtelen, mint ha mi sem történt volna, úgy dönt, hogy na ő most mégis rendes lesz velem, és rendes. Nagyon. Komolyan, döntse már el hogy mit akar tőlem! Ha nem szeret, akkor hagyjon békén, és hagyja, hogy sikerüljön elfelejtenem, ha pedig szeret, akkor legyen velem rendes, és hagyja, hogy én is szeressem. De ez a köztes dolog nem állapot. Hogy amikor ő úgy gondolja, akkor olyan pöcs velem, mint senki mással, de amikor éppen olyan kedve van, akkor nagyon aranyos velem. És ha netán nekem lenne olyan kedvem, hogy rendes legyek, és kezdeményezzek, akkor tök bunkó. Bezzeg ha ő kezdeményez, és nekem esetleg nincs kedvem beszélgetni vele, akkor én vagyok a hülye és sértődékeny. Nem értem én ezt. Nem hiszem el, hogy nem bírja eldönteni, hogy mit akar! Én már eldöntöttem: el akarom felejteni! De amikor ilyen... Amikor rendes. Az olyan érzés, aminek sajnos nem tudok ellenállni.
Légyszíves, mondja meg nekem valaki, hogy mi a fenéért csinálja ezt? Mért jó az neki, ha kikészít, és egyszer egész nap hozzám se szól meg rám se néz, vagy éppen hozzám szól, és tök bunkó, aztán ha ezen megsértődök, akkor én vagyok a hülye, aztán hirtelen gondol egyet, és tök rendes velem, meg minden, én meg tegyek úgy, mint ha előtte nem bántott volna meg iszonyatosan, és tegyek úgy, mint ha mi sem történt volna. Nem tudom, lehet, hogy én vagyok a hülye, de nekem ez így nem megy. Többé már nem. Még az elején ment. Nem értettem mért ilyen, azt gondoltam, hogy ő sem tudja mit akar. De most már ideje lenne eldönteni, hogy mit is szeretne, mert én ezt így nem bírom tovább.
Kérlek, valaki, ha tudja, hogy mért csinálja ezt velem, segítsen! :'(

this is the end.

Azt hiszem, itt a vége. Most már tényleg, végérvényesen vége. Esélytelen. Elszúrtam. ÉN szúrtam el. Vagy talán Ő? Nem tudom. Elszúrtuk. Mindketten. Bár lehet neki soha eszébe sem jutott hogy esetleg több is lehetne. De már-már több mint barátság kapcsolatunkat elszúrtuk. Közösen. És ő nem akarja visszacsinálni. Legalábbis nem úgy látszik. Szóval ennyi volt, itt a vége. De tudjátok mit? Nem akarok sírni miatt. Nem. Többé már nem. Az utóbbi két napon eleget bőgtem, és az előtte lévő pár hónapban is. Elég volt. Nem akarok többé sírni miatta. Mindenki azt mondja, hogy nem ér annyit. De igenis, ér annyit. Még többet is. Nekem ér annyit. Nekem bármit megérne. És mindenki mondja hogy ne sírjak. De kell. Úgy könnyebb lesz. De az utóbbi két napot végig bőgtem. Többet nem akarok. Keresni akarok valaki mást, aki szeret, és akihez odabújhatok, és érezhetem azt, hogy biztonságban vagyok, hogy nem fog bántani. Ez kell most nekem. És még nem tudom, hogy hogyan és kinél fogom ezt megtalálni. De remélem minél előbb sikerülni fog. Mert én ezt így már nem bírom tovább. Tiszta karikásak és dagadtak a szemeim a sírástól. :( Soha nem fogok még egyszer így belezúgni valakibe. Csak tönkretesz. Nem akarok még egyszer szerelmes lenni. Elég, ha kedvelem az illetőt, és amíg meg nem unom, addig vele leszek. Tudom, hogy szemétség, de nem hiszem, hogy képes lennék még egyszer erre az egészre. Többet nem tudnék végleg lemondani valakiről, akit ennyire szeretek.
Nos, még lenne mit írnom, de alig látom a billentyűt a könnyfüggöny mögött, szóval egyelőre ennyi, amint kicsit rendezem magamban a dolgokat, jelentkezem.

'cause a heart that hurt is a heart that work

Na jó, én ezt nem hiszem el. Egyszer olyan aranyos. Máskor meg mintha nem is ismerne. Vissza akarom kapni a régi időket. Hiányoznak. Nagyon is. Amikor nem csalódtam annyit Benne. Persze akkor is voltak kisebb-nagyobb csalódások, de el lehetett viselni, mert a sok sok szép nap mindenért kárpótolt. Nem hiszem el, hogy még mindig nem jutottam semmire. Pedig régen szeretett. És én ezt tudom. Talán nem volt belém szerelmes, de szeretett. Akkor kellett volna lépnem egy jó nagyot előre, és nem várni, hogy majd történni fognak a dolgok. Tudnom kellett volna, hogy ha nem teszek semmit, nem fog sokáig tartani a jó. Tudjátok, szerintem furcsa, hogy mindig mindenért másokat hibáztatunk. Én is sokszor mondtam már, hogy az Ő hibája, hogy megromlott a kapcsolatunk. De talán tévedek. Talán nem az ő hibája. Talán én tehetek róla. Lehet, hogy én rontottam el mindent azzal, hogy akkor és ott, amikor adódott egy olyan helyzet, akkor nem léptem. Lépnem kellett volna. Elmondani hogy érzek. De nem mertem. Túl gyáva voltam. És ezért senki mást nem hibáztathatok, csak önmagamat. Nem mondhatom azt hogy X vagy Y hibája a dolog. Nem. ÉN nem voltam elég bátor, hogy megtegyem azt a mindent eldöntő lépést. És most már tudom, hogy meg kellett volna tennem. Talán akkor máshogy is lehetett volna. Nem biztos, de talán. De vajon érdemes mindig a múltra tekinteni? Nem. A jelenben kell élni. Nekem is ott kéne. De annyival boldogabb a múlt, hogy muszáj néha visszatekintenem, és meglátni, hogy mit rontottam el. Mindig azt mondják az emberek, hogy élj a jelenben, ne nézz vissza. De ez hülyeség. Részben. Ha nem lenne múltam, nem lenne jelenem sem. Vissza kell nézni a múltba, mert meg kell látnunk a saját hibáinkat, és korrigálni azokat, már amennyire lehet. A múlt és a múlt fontos eseményei nélkül mind ugyan olyanok lennénk. Kell a múlt, és kell, hogy olykor-olykor megálljunk, és visszatekintsünk. Még ha ez fáj is. De talán segít felejteni. De nem szabad abba a hibába esni, amibe talán én is beleestem. Nem szabad mindig a múlton bánkódni. Vissza kell térni a jelenbe, és élni a jelent, hogy majd évek múlva még mindig legyen múltunk, amire néha visszapillanthatunk. Visszatérve az előző gondolatmenetemhez. Néha jó, ha elgondolkozunk azon, hogy mi milyen hibákat követtünk el. Hogy ha legközelebb egy hasonló helyzetbe kerülünk, tudjuk, hogy mit kell tennünk. Minden esetben, még ha nagyon megbántottak minket, akkor is végig kell gondolnunk, hogy lehet, hogy a mi hibánk volt. Lehet, hogy sokadik átgondolás után is arra jutunk, hogy nem mi tehetünk a dologról. Ilyenkor beszélnünk kell. Beszélni valakivel, mert utána jobb lesz. Utána tisztábban tudsz majd gondolkodni. Beszélj. Mert beszélni kell. Mindenkinek. Úgy sem tudod örökre magadba tartani, és minél előbb kiadod, annál könnyebb lesz. :)

nem tudom

Huhh, hát elég régen írtam. Elég sok minden történt, volt, hogy úgy gondoltam, hogy el fogom felejteni, volt, hogy rájöttem, hogy ez nem fog menni, aztán újra elhatároztam, hogy már pedig menni fog. Mindig elhatározom, és biztos vagyok benne, hogy menni fog, és amikor már kezdeném magam egész jól érezni nélküle, történik valami. Egy mosoly, egy kedves szó, egy ölelés, egy tökéletes nap. Bármi. És ez mindig ad egy kis reményt. Olyan, mint ha egy hosszú- hosszú alagútban futnék, és gyakran elesnék. De néha meglátnám a fényt, és gyorsan felpattannék, és másodpercek alatt beleélném magam, hogy el fogom érni a fényt, és nem fogok elesni, és ahogy egyre gyorsabban futok a fény felé, az egyre messzebbre kerül, majd hirtelen elesek. Elesek, és sokáig lent maradok. Majd egy kis idő után sikerül feltápászkodnom, és elindulni az ellenkező irányba, kiérni a hosszú- hosszú alagútból, de egy pillanatra visszatekintek a vállam fölött, és ismét megpillantom a fényt, és megint elindulok felé, elkezdek futni, rohanni, és ismét elesek. Mindig elesek. És ez kikészít. Szeretem. És tudom, hogy ő nem szeret. De annyi szép emlékem van vele. Olyan rendes volt velem, nem is egyszer, amilyen másokkal sohasem. Olyan dolgokat mondott nekem, amiket nem néztem volna ki belőle sohasem. Olyan rendes volt velem, amit amikor meséltem az egyik haverjának, eléggé meglepődött. Rendes volt. Nagyon. És még néha most is az, de egyre ritkábban. És tudjátok mi a legrosszabb? Hogy annyi szomorú napot okoz nekem. És mégis, elég egy kedves szó Tőle, és boldogabb vagyok mint valaha. És volt, hogy eldöntöttem, hogy nem akarok kedves szavakat hallani tőle, hátha akkor el tudom felejteni. És ezt próbáltam nemrég is. De egyszerűen annyira hiányzott a boldogság az életemből, hogy nem bírtam ki, a közelébe kellett mennem, hogy halljak egy kedves szót, vagy lássak egy gyönyörű mosolyt. És nem tudom, mi lenne a legjobb. Megpróbálni ezek nélkül a fantasztikus apróságok nélkül élni, amíg el nem felejtem Őt, vagy tudni, hogy semmi esélyem, gyakran elesni az alagútban, tudni, hogy még nagyon sokáig nem fogom elérni a fényt, de boldognak lenni, akárhányszor feltűnik a remény az alagút végén. Nem tudom. Egyszerűen nem tudom mit tegyek. Azt hiszem, talán meg kéne próbálnom visszaállítani a régi kapcsolatunkat. Bár már próbáltam, de még egyszer, utoljára megpróbálom. De ha nem fog sikerülni, lehet önszántamból leülök az alagút közepén a hideg köre, és várok, hogy jöjjön valaki, vagy valami, ami eltünteti az alagutat, és újra a napos szabadban találom majd magam. Mert azt hiszem, semmi mást nem tudok tenni. Ki kell bírni a napokat, heteket, hónapokat, talán éveket a hideg kövön az alagút közepén, ha nem fog sikerülni a tervem.